Téves Látszat [Larry Stylinson]

27.

Harry alig tudott elaludni aznap este. Nem akarta a forgolódásával felébreszteni Louist, ezért mozdulatlanul feküdt egy ideig, de fél háromkor muszáj volt felkelnie, mert teljesen elzsibbadt a teste és a matrac közé szorított keze. Talán egy órán keresztül ült a matracon, hátát a fejtámlának támasztva nézett maga elé. Elméjében több ezer rémkép is lejátszódott ahogy a mellette fekvő, békésen alvó Louisra pillantott. Még mindig nem tudta elhinni, ami a hibriddel történt...

Bár Harry próbálta Louis előtt azt mutatni, hogy minden rendben van, valójában teljesen a gondolataiba volt merülve. Megint. Másnap, mikor Louis Anne-val tanult az emeleten, Harry a szobájába zárkózott. Ki akarta használni azt a kevés időt, amíg egyedül lehet. A telefonját lenémította, a sötétítőket behúzta és mozdulatlanul feküdt az ágyban, miközben hagyta, hogy gondolatai újra hangoskodni kezdjenek a fejében. Üvölteni akart. Törni-zúzni, szét akarta szedni a szobát, addig akart volna a falba ütni, amíg vérben nem úsztak volna a kezei. Azonban egyiket se tette meg ezek közül. Csak némán hagyta, hogy könnyei végigszántsanak az arcán, miközben egy vonallá préselte ajkait. A gyűlölet, az undor minden perc teltével egyre nagyobbra nőtt benne; egyrészt azok iránt, akik ezt tették Louisval, másrészt saját maga iránt. Harry minden egyes pillanatot lejátszott elméjében, mikor valami olyat tett a fiúval, amiről a hibrid talán - sőt biztosan - azt sem tudja mit jelenthetett. Hogy valójában mit is csináltak ők ketten...Louis nem tudta ezeket, Harry mindezek ellenére is megtette azokat a fiúval. Kihasználta őt. Anélkül, hogy tudta volna mi is történt Louisval. Mi is történt azon a helyen, ahol fogvatartották őt...

Hiába mondta Dr. Miles, több olyan kapcsolat van, ahol az egyik fél ember, míg a másik hibrid, Harry még mindig nem tartotta normálisnak azt, amit tett. Még mindig nem tartotta normálisnak, hogy ilyeneket művelt a kékszeművel. Még mindig egy beteg embernek gondolta magát és a kórházban való látogatás után már alig bírt a hibrid kékjeibe nézni. Hihetetlenül szégyellte magát a tettei miatt. Csak remélte, hogy Louis nem fogja azt gondolni, hogy miatta viselkedik megint furán. Nem akarta, hogy a hibrid megint azt gondolja, ő rontott el valamit. Hogy megint ő a hibás.

És most újra itt van. Két nappal később most újra az a fehér ajtó előtt állt, melynek közepéről a ,,Dr. Daniel Miles" névtábla nézett vissza rá. Oldaltáskájában ott pihent a kikapcsolt szerkezet a rajzokkal teli papírjai között, keze pedig megremegett ahogy megszorította a táskájának pántját. Habozott.
Tudta, hogy be kell lépnie Daniel irodájába, tudta, hogy meg kell tudnia Louis eredményeit, mégsem mozdult.
Félt. Félt, mert ha a fiú eredményei pozitívak lettek...ha elkapta a betegséget...

Mi van, ha nem tudnak már semmit tenni ellene?

Harry hevesen rázta meg a fejét. Nem gondolhat erre. Addig nem, amíg meg nem tudja az eredményeket.

Lehunyta a szemeit és mély levegőt véve, felemelte a kezét, hogy bekopogjon az ajtón.

-Egy pillanat!

Daniel hangjától egy gombóc keletkezett a göndör torkában. Ajkait rágva várakozott az orvosra. Harry most egyedül jött. Sem Anne, sem pedig Louis nincs vele, így teljesen egyedül lesz egy másik hibriddel. Egy macskahibriddel.
Harry csak reménykedett abban, hogy nem lesz semmi baj és nem fog rátámadni egykori orvosra. De mindenre felkészült. Legalábbis próbált.

Megugrott mikor hirtelen lenyomták a kilincset, az ajtó pedig kinyílt előtte, egy pillanattal később pedig Dr. Miles mosolygó arca nézett vissza rá.

-Harry! Már vártalak. - mosolygott kedvesen a göndörre az idősebb, majd ellépett az ajtóból. - Fáradj be!

Harry csak biccentett köszönésképp ahogy átlépett a küszöbön és beljebb haladt Daniel irodájában. Dr. Miles-on semmi változás nem volt; most is ugyanúgy nézett ki, mint egy normális ember. Egy állati végtagja sem látszódott.