Téves Látszat [Larry Stylinson]

55.

Harry a hajnali történtek után nem még feküdt le. Miután lezárták maguk között a beszélgetést, Daniel óvatosan végigtapogatta a fájó területet, és még a lutoni kórházba is elmentek egy gyors röntgen vizsgálatra. Az eredményekre nem kellett sokat várniuk és mint kiderült, Harry bordái mind épek. Csak egy kicsit erősebb zúzódás érte az oldalát, de a fekete ruhásak nem okoztak komolyabb problémákat.

Legjobb barátai megkönnyebbültek a hír hallatán, de a göndör nem tudott annyira örülni annak, hogy csak ennyivel megúszta, mint ahogy ők tették. Persze egyrészt megnyugtatta, hogy egyik bordája sincs eltörve, mert az jelenleg sokkal rosszabb lett volna, de erre nem is tudott gondolni, ugyanis még mindig nem tudta túltenni magát azon, hogy nem most mennek Louis után, hanem csak napok múlva, azonban még ő sem tudja pontosan mikor.

És most itt van. A saját lakásában, a saját hálószobájában, a saját ágyában feküdve. Zayn, Daniel, Janette, mind hazamentek, kivéve Niallt, aki ragaszkodott ahhoz, hogy vele maradjon, hiszen a történtek után nem akarta a göndört magára hagyni. Az említett ez miatt nem ellenkezett legjobb barátjával, ígyhát a szőkeség jelenleg a vendégszobában tartózkodik és valószínűleg már másfél órája alszik. Vele ellentétben viszont Harry egy másodpercig sem tudta lehunyva tartani szemeit. Bár kint már rég pirkadni kezdett, egyszerűen nem volt képes álomra hajtani a fejét. Gondolatai megállás nélkül csak Louis körül jártak és egy pillanatra sem tudta kizárni elméjéből azokat a könnyes kékségeket.

Tenni akart valamit, bármit, legalább a terepre kimenni, csak hogy ne üljön tétlenül ezen a napon, de amikor dél körül megtudta, hogy a megbeszélt gyakorlásból semmi nem lesz, azt hitte a falhoz fogja vágni a régi mobilját. Zayn szerint ugyanis ma még nem mehetnek ki, majd holnapra lefoglalja az egyik ott dolgozó haverja segítségével a pályát, most viszont a göndörnek mindenképp még pihennie kell. Harry ezt hallva még idegesebb lett. Nem akar karba tett kézzel arra várni, hogy teljenek a másodpercek, a percek, az órák. A napok.
Ki akart jutni innen, sőt! Muszáj volt elhagynia a lakását, valami hasznosat csinálnia, mert úgy érezte beleőrül, ha másnap reggelig kell még a saját otthonában várakoznia.

Niall a konyhában egy forró teát készített, miközben próbálta lenyugtatni barátját. Remélte, hogy a gőzölgő ital majd segíteni fog a göndörnek, aki fel-alá járkált a helységben és aki pontosan tudta, hogy a jelenlegi állapotán semmi nem tudna segíteni.
Talán egyetlen személy tudta volna egy ilyen helyzetben lenyugtatni őt, viszont az a valaki most nem volt mellette és ez a tudat még jobban felzaklatta.

-Louis bajban van, kurvára szüksége lenne ránk, de mi nem teszünk semmit!

-De tenni fogunk. - mondta a szőke nyugodt hangon. - Ahogy Daniel is mondta, meg fogjuk keresni őt.

-Mikor, Niall? - fordult felé Harry, megállva eddigi folyamatos körözésében. - Mondd meg nekem, hogy mikor!

De Niall nem válaszolt. Ajkait összezárta és csak szomorúan nézett a zöld szemekbe, hiszen ő sem tudta. Ő sem tudta Daniel pontos tervét, ahogy Harry sem.
A göndör szemeibe újra könnyek gyűltek, de nem akarta, hogy így lássa legjobb barátja, így inkább visszament a szobájába, melynek ajtaját hangosan csapta be maga mögött. Niall összerezzent a hangra, de csak szomorúan sóhajtott. Segíteni akart a férfinek, de nem tudta mitévő legyen, hiszen ő sem tudott semmi pozitívat mondani azon kívül, hogy meg fogják találni Louist és hogy minden rendben lesz vele. Így, hogy tényleg nem csinálnak semmit, Harry nem is hitt ezeknek a szavaknak.
Niall bármennyire is próbálkozott volna, nem tudta megnyugtatni legjobb barátját.

És ez szörnyű érzés volt.

*********************

A dohos, állott levegőben alig lehetett némi tiszta oxigén. A talaj hideg volt, ahogy a cellák rácsai is, melyekben egy-egy fenevad tartózkodott, a koszos fal mellett lapulva. A kékszemű hibrid is legszívesebben azt tette volna, amit a többiek, a falhoz kúszni, megpróbálva beleolvadni az árnyékba, de jelenleg annyi ereje nem volt, hogy felemelkedjen a jéghideg betonról.

-Az embereim azt mondták, hogy tudsz beszélni. - szólalt meg a férfi, aki alig három méterre állt tőle. - Igaz ez?

Louis csak nyöszörgött válaszul. Egyik fülecskéjét lelapítva tartotta, ugyanis az elmondhatatlanul fájt neki, ahogy bal oldala és a mellkasa is. Karjaival próbálta átölelni magát, de alig tudta megmozdítani azokat, mivel végtagjaiban is csak a fájdalmat tudta érezni. Szemei bár félig voltak csak nyitva, mégis rettegve nézett fel a tőle nem messze álló alakra, akit alig csak néhányszor látott az elmúlt évek alatt.
A fekete ruhásak közül ő volt a legijesztőbb. Minden hibrid félt tőle, így Louisnak esze ágában sem volt megszólalni. Nem akarta ennél is nagyobb veszélybe sodorni a társait, ráadásul ha megtenné, akkor csak saját magát keverné nagyobb bajba.

A férfi még várt fél percet, majd megelégelve lépett közelebb hozzá.

-Ha szép szóval nem, akkor talán máshogy kinyögöd azt, amit hallani akarok!

Louis kékjeiben félelem csillant ahogy meglátta az alak kezében a fénylő, éles eszközt. Próbált hátrébb húzódni, tényleg megpróbálta, de ettől a fekete ruhástól senki nem menekült, ahogy Louis sem, aki a következő pillanatban szúró fájdalmat érzett bal végtagjában. Nyüszítése visszhangzott a kihalt folyosón, miközben a kés hegyét a bőrébe mélyesztve húzták végig alkarján. Fájdalmas kiáltásától a cellában lévő többi hibrid csak még jobban próbált a penészes falba olvadni.

A fiú mellkasa egyenletlenül emelkedett és süllyedt amikor a férfi ellépett tőle. Karjai és combjai is iszonyatosan fájtak, íriszeiből pedig megállíthatatlanul folytak a könnyek. Az alak kacagása visszhangzott füleiben, mitől mellkasába erős fájdalom nyíllalt, torkában pedig egy jókora gombócot érzett. Egy rövid idő után homályos látása előtt lassan megjelent egy magas alak, göndör hajzuhataggal, zöld szemekkel és egy meleg, szeretetteljes mosollyal az arcán.

Louisnak ettől még jobban elkezdtek folyni a könnyei. Bárcsak otthon lenne.
Bárcsak most abban a puha ágyban feküdne, nem ezen a hideg kövön, amitől már reszketni kezdett. Bárcsak a gonosz kacaj helyett az aranyos, boldog nevetést hallaná. Bárcsak a fájdalom helyett a gyengéd érintéseket érezné. Bárcsak a megrongált ruhadarabok helyett védelmező karok ölelnék át.

Mióta Louis ide került, soha semmit nem kért a világtól, csak reménykedett abban, hogy valahogy sikerül túlélnie az itt töltött mindennapjait, ami az évek alatt sikerült is neki. Most viszont szeretett volna kérni valamit. Egy apró dolgot, amit lehet már soha nem kaphat meg többé, de szeretne még reménykedni benne. Legalább amíg még van benne élet és amíg még magánál van. Éheztethetik, bánthatják őt, bármit megcsinálhatnak vele, már nem érdekli, csak hagyják, hogy legalább még egyszer Harryvel legyen. Szeretné még utoljára látni azokat a ragyogó smaragdokat, azt a gyönyörű, szelíd mosolyt, hallani a rekedtes mély hangot, ami mindig megnyugtatta őt.

Louis semmi másra nem vágyott, csak még egyszer együtt lenni Harryvel. Még egyszer mellette lenni, a karjaiban feküdni, a mellkasán elaludni, miközben ő azt mondja, hogy minden rendben lesz.
Csak egy napot kér...Egyetlen napot, amit még Harryvel tölthet mielőtt vége lenne mindennek. Mert tudja, hogy vége lesz, hiszen érzi. A fekete ruhásak most sokkal durvábbak vele, főleg aki jelenleg újra fölé magasodik, ezzel kitakarva tekintete elől azt a kevéske fényt, ami eddig beszűrődött a folyosóról, és érzi, hogy ezt nem fogja sokáig bírni.

Csak még egy napot. Ennél többet nem is szeretne.

Ok, hivatalosan is ez az eddigi legrövidebb fejezet a könyvből, de ahogy korábban is mondtam; néha szükség van ilyenekre:D
A mostani helyzet se Harrynek, se Louisnak nem könnyű, és ki tudja mi lesz még ezután. Ne feledjétek, lassan kezdünk a könyv végére érni, szóval...bármi megtörténhet...
Köszönöm, hogy még mindig olvassátok a történetet💗💗