Téves Látszat [Larry Stylinson]

22.

A göndörhajú férfi hangosabban szusszant fel, ahogy mellkasa alá húzta az egyik kezét. Kezdett visszatérni a valóságba és már most sokkal kipihentebbnek érezte magát. Szemhéjai alatt érzékelte, hogy gyengéd napsugarak világítják meg a hálószoba falát, így lassan nyitogatni kezdte azokat. Homályos tekintettel nézte a fénysugarakkal beborított szobájának falát, aztán zöldjei egy ragyogó szempárral találkoztak össze. Harry összerezzent a kékségeket látva.

-Baszki... - szólalt meg reggeli rekedtes hangján, és halványan a mellette fekvőre mosolygott. - Megijesztettél.

Louis, aki eddig szótlanul figyelte őt, most lesütötte szemeit és az őt takaró pokrócot feljebb húzta magán, ezzel eltakarva már a fél arcát a puha anyaggal.

-Sajnálom.. - szólalt meg halkan, bűnbánóan.

-Nem baj. - mondta a göndör, és hasáról az oldalára fordult, hogy teljes testével is szembe legyen a kékszeművel. - Jó reggelt!

Louis újra a férfira vezette tekintetét. A pokróc alól csak a szemei látszódtak ki, a kék íriszekbe nézve pedig Harrynek a mosolya még szélesebb lett. Az óceánok gyönyörűen csillogtak ahogy a Nap fénysugarai megragyogtatták azokat. Az este mielőtt elaludtak volna, helyet cseréltek; míg Harry most az ablaknak háttal feküdt, addig Louis azzal szemben pihent a göndörhajú mellett. Bár a férfi a hibrid szokatlan pupillái miatt ijedt meg az előbb, mostmár lágy mosollyal figyelte a kékségek közepén a fekete függőleges vonalakat, melyek előző este teljesen kitágulva néztek rá.

Louis épp szólásra nyitotta a száját, mikor gyomruk majdhogynem egyszerre szólalt meg. A görcsös fájdalom mindkettejüket hirtelen érte, a fiú pedig halkan fel is nyögött a kellemetlen érzéstől. Harry csak összeszorított szemekkel fordult a hátára, kezével az éjjeliszekrényen pihenő mobilja után kutatva, hogy megnézze az időt. A készülék alig mutatott negyed kilencet.

-Menjünk, készítsünk valami reggelit. - mondta, majd nagy nehezen ülőhelyzetbe szenvedte magát és ásított egyet. - Mert ha nem, mindketten éhen fogunk dögleni.

Az este olyan sok minden történt, hogy Harry teljesen megfeledkezett arról, hogy tegnap szinte semmit nem ettek. Ezt a konyhapulton levő edény víz is bizonyította, amely még mindig arra várt, hogy forrni tegyék azt. Harry leszidta önmagát amiért nem gondolt Louisra, hogy legalább neki készíthetett volna valami vacsorát, de nem tudott nem a múlt éjjelre gondolni. És minden, amit akkor kizárt fejéből és nem foglalkozott azokkal, most minden elnyomott érzés feltört benne; az érzés, hogy megint kihasználta a hibridet és olyat tett vele, amiről ő nem tudja mi volt az; a belső hang, mely folyamatosan azt kiáltotta a fülébe, hogy ez nem normális és beteg amit csinál; a bűntudat, amiért újra Louis, egy hibrid volt az, aki ilyen érzéseket váltott ki belőle.

Harry elméjét kezdték újra ellepni a rosszabbnál rosszabb gondolatok, mire nyelt egyet. Megpróbálta kizárni őket újra a fejéből, a legrejtettebb sarokba dugni azokat, és csak arra koncentrálni, hogy egy laktató reggelit készítsen mindkettejüknek, de a tegnap estével ellentétben, most nem volt olyan könnyű dolga...

-Mivel szeretnéd a palacsintát? - fordult a hibrid felé, aki időközben a konyhába érkezett és leült a szokásos helyére.

Louis a kérdést hallva oldalra döntötte a fejét, minek következtében fülecskéi is oldalra konyultak, és kérdően nézett a göndörre.

-Palacsinta?

Harry kuncogott a kékszemű értetlen arcát látva.

-Mindegy, mindjárt meglátod mi az. - mondta és azzal visszafordult a tűzhely felé.