Téves Látszat [Larry Stylinson]

59.

Már másnap reggel volt, de még mindig nem történt semmi. Louis egész éjszaka meg se moccant, még a kisujját se mozdította meg, Harry pedig nem tudott aludni és minden kinti apró zajra felriadt. Azt hitte sosem jön el a reggel, a sötét égbolt olyannak tűnt, mintha örökké tartana. Daniel többször belátogatott hozzájuk az éjszaka folyamán, próbálva megnyugtatni a göndört és arra kérve, hogy legyen türelmes, Harry mégis egyre jobban aggódott. Hiszen Louis több, mint huszonnégy órája nem volt magánál. Ki ne aggódna, ha egy szerettje már több, mint egy napja mozdulatlanul fekszik egy kórházi ágyon, ki sem nyitva a szemét, és csak a mellkasa felemelkedéséből és süllyedéséből lehet következtetni arra, hogy még életben van?

Harry tehetetlen volt és ettől a tudattól úgy érezte, hogy lassan már ő is kezd megőrülni. Az Angie-től kapott szendvicsen kívül nem evett semmi mást azóta, még a vizet is aligha tudta befogadni a szervezete. Hosszú haja kócosan omlott a vállaira, amit fésű hiányában az ujjai segítségével próbált valahogy elrendezni.

Amikor Louis nem volt vele, valamennyire össze tudta szedni magát, mivel volt egy célja, mégpedig megtalálni őt, de így, hogy mostmár a hibrid mellett van, egy teljes roncsnak érzi magát. Az elmúlt két-három napban volt értelme küzdenie, mert tudta, hogy Louis élete az ő kezében van, hogy meg kell mentenie, de mostmár minden a kékszeműn múlt, tőle függött mikor ébred fel. Harry ez ellen már nem tudott tenni semmit és ez szó szerint felemésztette őt.

Még mindig az ágy melletti kényelmetlen széken ült, az éjjeli órák alatt is alig kelt fel onnan. Egyik kezével Louis kezét fogta, míg a másikra hajtotta a fejét, hogy lehunyt szemekkel pihenjen, ha már aludni nem képes. Nem tudta mennyi az idő, akár reggel kilenc, tíz, de tizenegy is lehetett, az időérzékét már teljesen elvesztette és nem nézte meg a mobilját, hiába amaz ott pihent a farzsebében. Egyszerűen nem bírta már nézni az egyre növekvő számokat, mert az órák teltével egyre nehezebben tudta elviselni azt a tehetetlenséget, amit magában érzett.

Csak vissza szeretett volna menni az időben, amikor még minden rendben volt. Amikor Louis a réten futkározott az egyik éjjel amikor csak a Hold, a csillagok és a város távoli fényei világították meg őket. Amikor Harry mosolyogva figyelte a rókahibridet, aki bár csak egy-két órára, de szabad volt, szabadnak érezhette magát. Amikor még nem történt az a sok rossz, amin akaratlanul kellett keresztül menniük és bár azoknak már vége, tudta, hogy a neheze még hátravan. Csak azt nem tudta, hogy fog megbírkózni ezzel. Vajon sikerülni fog neki? Sikerülni fog nekik?

A göndör hirtelen egy kis mozgolódást érzékelt maga mellől. Először azt hitte, hogy a mérhetetlen fáradtságtól már kezd beképzelni dolgokat, de mikor a keze alatt ujjak apró mozgását érezte, feleszmélt gondolatai közül. Szemei kipattantak és a fejét is felkapta, hogy a következő pillanatban egy elveszetten csillogó kék szempárt lásson, mely értetlenül pillant ide-oda a szobában, nem tudva hol lehet.

-Lou.. - pattant fel a székből Harry, melyet heves mozdulata miatt hangosan tolt hátrébb, ezzel megrémísztve az ágyon fekvő fiút. Úgy tűnt amaz most vett tudomást a férfi ottlétéről. - Kicsi, megismersz?

A göndör szinte látta azokban az óceánokban ahogy minden, ami az elmúlt napokban történt, egy másodperc alatt pereg le a hibrid szemei előtt. Hirtelen jutottak eszébe Daniel szavai, és azonnal az ágy széléhez nyúlt, hogy megnyomja a kocka közepén tündöklő kis piros gombot. Mire újra Louis felé fordult, a hibrid szemei már könnyekben úsztak.

-Harry... - szólalt meg nagyon rekedt és megtört hangon.

-Itt vagyok, Lou. - hajolt közelebb hozzá a göndör, gyengéden megszorítva a kezét. - Nincs semmi baj. Mostmár vége van.