Második esély

1.

1945 májusa

Helena

Szomorúan néztem ki a berlini lakásom ablakán. Ma mindennek vége. A szövetségesek hamarosan ideérnek. A gondolataimat egy irritáló hang szakította meg.
-Én ezt nem bírom tovább! Kérlek, Helena, hadd menjek el, otthon nagyobb szükség van rám!
Yakama Yokohama volt az, Albert és Luna édesapja.

-Ha menni akarsz, csak rajta, de legalább vallanád be hogy félsz! Jól tudod, hogy nem tűröm a hazudozást. Ugye elbúcsúzol a gyerekektől, nem úgy mint a múltkor? - fakadtam ki.
-Persze, persze - bólogatott serényen.
-Apa, anya! - hallottam meg két imádnivaló gyerekem hangját.
-Albert, Luna, pont jó hogy jöttetek!
A papa el szeretne köszönni tőletek, ugye? - néztem szúrósan Yokohamára.
-Papa, máris mész vissza? De hisz a múlt héten jöttél! - fakadt ki Luna.
-Igen, és valószínű, hogy már nem is jövök többször - hihetetlen, hogy Yokohama hogy tudja ezt ilyen ridegen közölni velük. Bezzeg azt, hogy haza akar menni nem meri a szemembe mondani. Fél tőlem. Ahogy sokan mások is.
-De miért? - kérdezte hirtelen Albert.
-Azért kincseim, mert a háború miatt a papa nem tud annyit és úgy utazni - itt már csak azért szóltam bele, hogy ne kelljen a szemükbe vágnom, hogy az apjuk magasról tesz rájuk.

Értem én, hogy a gyerekeim apja, de ő sosem akart gyereket. Amikor Lunát vártam, ő lelépett. Csak a gyerekek miatt kértem, hogy néha azért látogassa meg őket. Amúgy meg elboldogulok egyedül is.
-Rendben - mondta Albert. Szerintem leesett neki, hogy mi a helyzet. Esküszöm, teljes mértékben rám ütött az eszével. Mondjuk mindkét gyerek érettebb mint a kortársaik, és az apjuktól nem sok eszet lehet örökölni, de azért na. Jól esik ilyet mondani.

Ekkor megcsördült egy telefon. Csak most vettem észre, hogy Yokohama végre elment. Felvettem a telefont.
-Uram, a szövetségesek mindjárt elérik Berlin határát! - hadarta idegesen egy tiszt.
-Köszönöm, hogy szólt - azzal leraktam a telefont. Nem sok időm maradt.
-Gyertek velem - szóltam oda a gyerekeknek.

Ők engedelmesen követtek. Lementünk egy bunkerbe, ami a ház alatt volt. Miután bezártam a legalább tízféle retesszel zárható ajtót, bevittem a gyerekeket egy külön nekik kialakított hálószobába.
Lefektettem őket az ágyukra és betakargattam őket. Végignézve rajtuk majdnem elsírtam magam. Nem is tudják, hogy pár óra múlva elárvulnak. Mély levegőt vettem, és felálltam volna, de Luna elkapta az egyenruhám ujját.
-Anya elénekelsz egy altatódalt? - kérdezte
-Persze édesem - nekik akármit megtennék, azonnal.

Erről az jutott eszembe, hogy gyerekkoromban édesanyám hányszor énekelt altatódalt nekem. Egyszer sem.
De én soha nem leszek olyan, mint anyám! Tudom, kirobbantottam egy világháborút, de szerintem még így is jobb szülő vagyok, mint amilyenek az én szüleim voltak.

Mikorra végeztem a dallal mindketten álmosnak tűntek, ezért megpusziltam őket.

Hirtelen berobbantották az ajtót, mire a gyerekek felsikoltottak.
Owen és Josh jelent meg az ajtó helyén.
-Te lennél Hitler? - kis csalódottságot éreztem az amerikai hangjában, mintha nem ezt várta volna.
Rögtön ezután feltűnt mögöttük Emilliem és Sergey. Összesen hármójuktól nem féltem annyira, mint Sergeytől.
-Ő az! - kiáltotta Emilliem - Most meglakolsz mindenért!
-Csak szeretnéd! - nevetek az arcába, miután pisztolyt fogok a saját fejemre.
Tudom, nem vagyok normális.

Mielőtt meghúzhattam volna a ravaszt, egy erős ütést éreztem a bal halántékomon és minden elsötétült....

Amikor felébredtem, erősen sajgott a fejem. Aztán leesett.
Amíg a franciára figyeltem valamelyik mögém lopózott és leütött. Hogy rohadna meg.

Ahogy körülnéztem a szobában ahol voltam, nem volt semmi csak egy ágy egy kis asztalkával mellette. Az ajtó mellett egy nő állt, aki kifelé magyarázott valamit.
Mintha észrevette volna, hogy hallgatózok, hirtelen elhallgatott.
Odasétált hozzám, majd erős akcentussal rákérdezett a hogylétemre. Nem bírtam ki, megkérdeztem:
-Mondja csak kedves, kinek a jóvoltából vagyok itt? - mert az olyan, hogy valaki úgy mögém tud settenkedni, hogy ne vegyem észre, az nagyon ritka.
Nem válaszolt, csak kicserélte a kötést a fejemen, amit jobb ötlet híján hagytam inkább.

Nem sokkal később a négy szövetséges ország képviselői bepofátlankodtak hozzám: Owen Jones, Josh Smith, Emilliem Bearbeuxé és Sergey Sergejevics Romanov.
Az amerikain látszott, hogy nem bír magával, ezért először felé fordultam:
-Gyorsan mondja, hogy mit akar, mert ahogy elnézem, rajtam kívül itt mindenkinek van mondanivalója, és szeretnék rajta minél hamarabb túlesni.
-A maga nyelvét aztán jól felvágták, de ez most mellékes. Tényleg maga lenne az, aki kirobbantott egy egész világháborút?
-Mit várt maga tulajdonképpen?
-Egy beteg, őrült embert, aki mindenre összerezzen és könyörög az életéért, maga viszont egy szerzetes nyugalmával rendelkezik. Ráadásul miért hitette el mindenkivel, hogy maga férfi?
-Elárulom magának, hogy ritka szerencsés ember. A gyerekeimen kívül nagyon kevés emberrel tudtam eddig rendesen kommunikálni. Mentálisan is nagyon labilis vagyok, a legapróbb összezördülésre is képes vagyok pisztolyt rántani. Egyébként meg azért tettettem magam férfinek, mert egy nőről nem hinnék el, hogy képes irányítani egy olyan nagy országot és hadsereget. Talán azért vagyok nyugodt, mert már nem nyomja annyi teher a vállamat - dőltem hátra ezen gondolkozva.

Ezután rengeteg kérdést tett fel, főleg a háborúval kapcsolatban.
-Értem. Nos, részemről ennyi volt, a tiétek - mondta, ezzel kisétált.

Hál' Istennek.

De a java még most jött.
A brit és a francia egymás szavába vágva sorolta a bűneimet, és a várható büntetésemet. Csendben, lehajtott fejjel hallgattam őket, amit az a két idióta annak könyvelt el, hogy megijedtem.

Álmodik a nyomor...

Amikor már csak a szovjet maradt, a lelkem mélyén kicsit féltem. Igen, én közel tizenöt éve először féltem.
-Neve? - kérdezte. Kellemes hangja volt, egy enyhe akcentussal, ami kifejezetten tetszett.
-Helena Weinehmer.
-Születési helye, ideje?
-Maga aztán nem vesztegeti az idejét! - kész, ennyi, nem bírtam, kitört belőlem a nevetés. Mikor  befejeztem folytattam a válaszadást - Maga ebben különbözik azoktól. Ön legalább hasznos dolgokra is fordít időt. Mondjuk ilyennek ismertem meg, Sergey. Születési helyem pedig Weimar, 1912. június 12 - még kérdezett néhányat, gondosan lejegyzetelt mindent, gondolom a halotti bizonyítványomhoz.
-Vannak rokonai? - ezzel a kérdéssel meglepett. Miért fontos neki?
-Nincsenek - feleltem neki őszintén, bár amikor ezt kimondtam, mintha követ gördítettem volna a szívére, legalábbis a tekintete ezt üzente.
-A holnapi gyűlésig döntse el kérem, hogy kikre szeretné bízni a gyermekeit, ellenkező estben mi döntünk - mondta, majd kisétált a szobából.

Hogy kire bízom a gyerekeimet?
Természetesen őrá.
Ez biztos.
Valamiért benne elsőre megbíztam.
A többit meg majd kitalálom...