Második esély

11.

Matteo

-Most mi a baj azzal, hogy a rendes nevedet használtam Helena előtt? - néztem rá az előttem tomboló Nikolettre. Épphogy csak beléptünk a lakásba, de már nekem rontott...
-Az, hogy akármikor kifecsegheti a főtitkár úrnak, és akkor nekem végem, mint a botnak!
-És akkor mi van? Helena könnyen megfűzi Sergeyt, hogy nézze el neked ezt--
-Mégis honnan veszed ezt ilyen biztosra? - vágott a szavamba.
-Onnan, hogy ott voltam a békekonferencián, és láttam azt, amit te nem.
-Mégis mit?
-Azt, ahogy Sergey nézett Helenára, azt úgy tudnám leírni, mint egy szerelmes ember tekintetét. Szóval nyugodj meg, te biztonságban vagy, nem kell félned - megsimítottam a karját, hogy megnyugtassam, de csak morcosan bement a konyhába, én meg nekiláttam levenni magamról azt a tonna ruhát, aminek hiányában megfagynék. Hiába, Róma és Moszkva éghajlata eléggé különböző...

Hirtelen kopogtak.

Vártam egy pár percet, csak azután nyitottam ki az ajtót. Egy alacsony, tömzsi emberke állt az ajtóban, a vállapjáról és a csillagjairól ítélve magas rangú tiszt lehetett.

-Itt lakik Yulia Petrovina Nazarova?
-Igen, de ma--
-Félre! - rivallt rám, azzal félrelökött, és bemasírozott vagy tíz katonával.
-Mégis mit képzelnek magukról? - emeltem fel a hangomat, mire az egyik katona rámszegezte a puskáját.
-Pofa be, és megmutatja, hol van Petrovina Nazarova! - rivallt rám, mire jobbnak láttam meghátrálni. Próbáltam volna félrevezetni őket, de a konyhából előjött Nikolett.

Azonnal legalább három puskacső szegeződött rá. Két katona a háta mögé lépett, és kegyetlenül erősen hátracsavarta a karját, szinte már eltörték, de ő csak egy szisszenéssel fejezte ki a fájdalmát. Csendben elvezették, míg én csak tehetetlenül hagytam, hogy vigyék, azonban amikor már az ajtóban álltak, megjött a bátorságom, és cselekedtem. Egy katonát fellöktem, mire ő a többire zuhant. A Nikolettet fogva tartó kettőnek bevertem egyet-egyet, és csak a meglepetés erején múlt, hogy mindketten kidőltek. Az egyik katonától elvettem a fegyvereit, Nikolettet magam mögé toltam, és rájuk szegeztem.

-Ott maradjanak! - ez a mondat azért lepett meg, mert nem az én számból hangzott el.
Az ajtóban egy férfi állt, fegyverrel a kezében.
-Thomas! A lehető legjobbkor! Bemutatom Matteot! Matteo, ő itt a bátyám, Thomas Weinehmer, a pártban Borisz Petrovics Nazarova - mutatott az ajtón álló férfira, aki, miután jobban szemügyre vettem, tényleg szakasztott mása Nikolettnek.

-Ezek mit keresnek itt? - mutat a földön fekvő katonákra, akik jobbnak látták, hogy ha megadják magukat.
-Értem jöttek, mert Matteo elszólta magát... - nézett rám gyilkos szemmel Nikolett, én meg azt se tudtam, hogy hogyan védekezzek.
Tisztára mint Helena... Ő is nézett már így rám, és akkor is mindig lebénultam.
-Menjünk. Majd odabent megmagyarázzák - szólalt meg Thomas, és összeszedte a fegyvereket - Indulás!

A katonák csendben feltápászkodtak, és szó nélkül elindultak ki a kocsihoz. Mindannyian beszálltak, és visszaindultak, Nikolett és Thomas pedig gyalog követte őket. Legszívesebben én is velük mentem volna, Thomas viszont azt javasolta, hogy maradjak a gyerekekkel, amibe Nikolett azonnal beleegyezett. Miután becsuktam az ajtót, Luisszal és Rebeccával találtam szembe magamat.
-Hol van anya? - kérdezte Becca, nekem meg összeszorult a szívem.
-Anyukádnak fontos dolga akadt, ezért el kellett mennie. - mondta ki Luois helyettem - Ugye apa? - csak bólintani tudtam. Felálltam, és indultam volna fel a szobába, amikor meghallottam magam mögött Beccát, ahogy megkérdezte Luist:
-Apukád lehet az én apukám is?

Thomas

Erre azért nem számítottam. Ahogy bementünk a Kremlbe, hogy tisztázzuk Nikolett ügyét, azonnal kattant a csuklónkon a bilincs, és vittek minket a kihallgatószobába. Frusztrált, hogy én mindig az üveg mögött álltam, vagy a velünk szembe lévő székben ültem, és most engem hallgatnak ki, mint valami bűnözőt. Magamban végiggondoltam, hogy miket mondtam vagy tettem az elmúlt hónapokban, de semmi kifogásolható nem jutott eszembe. Akkor én csakis ,,bűntárs" lehetek.

-Mit csináltál? - kérdeztem a húgomat.
-Tényleg tudni akarod? - erre csak nevetve megráztam a fejem. Ha ezt kérdezi, akkor mindig valami hülyeséget válaszolt.

Röpke háromórás várakozás után nyílt az ajtó, és belépett rajta a főtitkár-elnök úr, engem meg levert a víz.
Miért pont ő? Most még Sztálinnak is jobban örültem volna, de hogy ő? A kezében két vastag mappát szorongatott, amit lecsapott elénk.

-Elárulná, hogy miért hazudott nekem? - felkaptam a fejem, de ő Nikolettet szuggerálta. Rövid hallgatás után megkérdezte:
-Mégis miről beszél? - a hangja nyugodt volt, nem remegett. Tudta, hogy Sergey mire céloz, de ő csak tette a hülyét, minden kérdésre azt válaszolta, hogy ő nem érti. Hirtelen Sergey felkapta az egyik mappát, fellapozta az egyik oldalt, és lecsapta elénk. Nikolett arca eléggé megnyúlt, hát még az enyém.
Az eredeti anyakönyvi kivonataink voltak előttünk!
Én megadóan hátradőltem, a húgom meg csak lehajtott fejjel hallgatott.

-Még mindig teszi a hülyét? - lépett a húgom mellé Sergey. Nikolett csak elnézett mellette, és az üveget fürkészte.
-Ő most nincs itt, hogy megvédje magát - azzal megragadta Nikolettet a hajánál fogva, és lefejeltette vele az asztalt. Akkorát dübbent, hogy nekem fájt. Legszívesebben nekiestem volna, de uralkodtam magamon. Majd visszakapod még te ezt...

-Válaszokat kérek! Most, különben az öccse sínyli meg! - nézett rám, engem meg kirázott a hideg attól a tekintettől.
-Mire válaszoljak? - hallottam meg a húgom hangját. Megint csak lehajtott fejjel beszélt, de most sokkal alázatosabban.

Megadta magát... Beszélni fog mindenről...

-Amikor a politikai tisztogatás elkezdődött, féltem, hogy a német mivoltunk miatt minket is elvisznek. Mindig panaszkodtam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha már csak a nevünk más lenne, így jutott eszembe, hogy meghamisítsam a nevünket. Felgyújtottam az anyakönyvi hivatalt. Amikor újra kérték a személyes okmányainkat, egyszerűen csak más neveket írtunk be.
-Mikor jöttek a Szovjetunióba? - jött a következő kérdés, ami mindkettőnket gondolkodóba ejtett. Az elején, amikor a mostani családunk befogadott minket, számoltuk, hogy hány napja vagyunk itt, de azóta már évek teltek el.
-Tizenhétben - zökkentett ki Nikolett a gondolataimból.
-Olyan régóta itt vannak? - fogalmazta meg Sergey a gondolataimat.
-Igen. Harmincegy éve - mondtam ki az igazságot, ami egy egészen más okból elszomorított.

Harmincegy éve élünk itt...
Harmincegy évvel ezelőtt apánk felrakott minket egy vonatra, ami Moszkvába hozott minket...
Harmincegy éve nem láttuk a testvérünket...

Ez a gondolat könnyeket csalt a szemembe.
Ritkán hoztuk szóba Helenát, amióta pedig nevet váltottunk, egyáltalán nem beszéltünk róla.
Most viszont Nikolett eszembe juttatta, hogy nem ő az egyetlen testvérem.

-Valami belement a szemébe? - ahogy felemeltem a fejem, Sergey lenéző tekintetével találtam szembe magam - Tudhatná, hogy sírni csak a gyengék szoktak.
-Akkor ezt maga nagyon rosszul tudja - nevetek fel kínomban - Sírni az szokott, akinek nagy fájdalma van, legyen az fizikai vagy lelki. Ha magának még nem volt ekkora fájdalma, akkor kívánom, hogy minél hamarabb éljen át minél nagyobb fájdalmat, hogy megtanuljon nem lenézni egy síró embert! - a végére szinte már kiabáltam.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és Sztálin lépett be rajta. Odahajolt Sergey füléhez, és elhadart valamit, amitől a főtitkár arca is eltorzult. Kisiettek, de az ajtót nyitva hagyták. Ahogy elhaltak a lépteik, egy másik hang felerősödött. Kulcscsörgés keveredett cipőkopogással. Egy fiatal nő sietett be, és egyből Nikoletthez lépett.
-A kezét - megvizsgálta a Nikolett kezén levő bilincset, kikereste a hozzá tartozó kulcsot, és leszedte a kezéről a karperecet.
-Tudom, hogy ártatlanok - magyarázta -, épp ezért szedem le magukról ezeket. De kérem, semmi esetre se próbáljanak megszökni, mert akkor Sergey engem fog elővenni!

-Kit fogok elővenni ezért? - jelent meg Sergey az ajtóban, mire a nő elejtette a kulcscsomót az ijedtségtől. Sergey elindult felé, a nő meg elkezdett hátrálni. Védelmezően az ismeretlen hölgy elé álltam, farkasszemet nézve Sergeyjel.
-Félre!
-Nem!
-Tudja egyáltalán, hogy mit tesz? - kérdezte fenyegető hangon.
-Megvédem magától - először megdöbbent, aztán elkezdett nevetni. Frusztrált, mert éreztem, hogy valamiről nem tudok. Ahogy megfordultam, a hölgyön nem látszott félelem, hanem inkább csak feszült volt.

-Vigyázzon! - kiáltotta, de elkésett. Sergey hátulról leütött. Az eszméletemet nem vesztettem el ugyan, de nem is voltam teljesen éber. A szemem előtt színes pöttyök ugráltak, a fülem sípolt, az egyensúlyérzékem eltűnt, egyszerre kapart a torkom és lett hányingerem. Valami olyasmi történhetett, hogy belöktek egy kocsiba, és elvittek valahova.