Második esély

22.

Emillem

A tükör előtt megigazítottam a nyakkendőmet és a kabátomat felkapva léptem ki a szobámból. A hideg ellenére viszonylag lengén öltöztem a kabát alatt, ugyanis Josh azt mondta, hogy az esti program során, amit szervezett nekünk, lehet, hogy vetkőzni kell. Többet nem árult el, de azt a cinkos kacsintást látva nem kételkedtem benne. Ettől megvidámodva a liftből kilépve rámosolyogtam a recepciós hölgyre, aki továbbra is szenvtelen arccal végezte a munkáját. Rá se hederítve fogtam egy taxit, elvitettem magam a Josh által megadott címre, fizettem, azonban az épület, ahová érkeztem, nem volt túl bizalomgerjesztő. Nem volt annyira lepukkant, de egy újravakolás- és festés azért ráfért volna. Csengőt nem láttam, ezért bátorkodtam lenyomni a kilincset, és beléptem a házba. Az ajtó becsukódása után megnyugodtam: a külső nem minden, ugyanis amilyen ijesztő volt kívülről a ház, annyira volt belülről lakályos. Ezután viszont a fülemet valakinek a zihálása csapta meg. A hangot követve benyitottam egy szobába, ahol nem éppen hétköznapi látvány fogadott: Owen egy székhez kötözött ismeretlent vert, Josh pedig az ablakban cigarettázott.

-Ti mégis mit csináltok?! - kiabáltam rájuk, mire mindketten felém fordultak.
-Emilliem, már azt hittük, hogy sose érkezel meg! - köszöntött Josh a maga módján, azaz egy hátbaveréssel - Szép fogás, mi? Owen, állj félre, most rajta a sor! - vezényelte, de nem értettem semmit.
-Mi van? Tudjátok mit?! Csináljatok amit akartok, de őt HAGYJÁTOK BÉKÉN!!! - fejtettem ki a különvéleményemet neki, odaléptem az ismeretlenhez, és nekiálltam eloldozni a kezeit. Közelebbről szemügyre véve az idegen egy nő volt, de nem is akármilyen: gyönyörűnek is nevezhettem volna, ha nem folyt volna orrán-száján a vér, vagy ha nem lett volna a jobb szemén egy csúnya monokli, ha nem szakadt volna fel a szemöldökénél és a szája sarkánál is a bőr, röviden ha a fiúk nem bántak volna el vele ilyen csúnyán. Végignézve rajta szemet szúrt még egy lőtt seb a vállán, amik teljesen összevérezte az egyébként zöld(?) ruháját.

-A sebet a vállán - kezdtem bele -, ti csináltátok?
-Meglehet - vont vállat Josh - Igazából neked hagytuk a fejét.
-Ti nem vagytok komplettek! - akadtam ki véglegesen - Tudjátok jól, hogy nem szeretek vért ontani! - azzal visszafordultam a hölgyhöz, és bátorítóan rámosolyogtam.
-Ne féljen kedves, én nem bántom - néztem a szemébe, amikor különös érzés fogott el, mintha már találkoztunk volna.

Amikor eloldoztam, majdnem lefordult a székről. Kivittem a szobából, amikor mocorogni kezdett.
-Miért segítesz? Verhetnél te is, van okod rá.
-Mégis mi lenne? Sose bántanám, még ha lenne rá okom, se - nem felelt semmit, hanem a fejét nekidöntötte a mellkasomnak. A konyhában találtam egy ágyat, oda letettem, miközben valami ennivalót kerestem szegény asszonynak. Hirtelen vállon ragadtak. Reflexszerűen már ütöttem volna, amikor láttam, hogy csak Owen az.
-Igen?
-Tudod hogy kit védtél meg tőlünk? - kérdezte komolyan.
-Őszintén? Azok után, ahogy bántatok vele, nem is érdekel. Nem szeretem az erőszakot, ti meg egy védtelen nőt bántotok!
-Ha szerinted annyira ártatlan, akkor nézd meg, hogy ki az! - szólt közbe Josh. Mérgelődve odaléptem a lányhoz, megtörölgettem az arcát, hogy szemügyre vehessem.
Enyhén kerek arc, barna mandulavágású szemek, hullámos haj...
Valahonnét nagyon ismerős...

-Helena? - meglepődtem. Amikor Sergey azt mondta, hogy később ugyan, de kivégezteti, én elhittem.
Ő csak bűnbánatosan lehunyta a szemét, mire Josh felnevetett.
-Mostmár késő bocsánatot kérni! - akárhogy próbáltam, valamiért nem sikerült összeegyeztetnem azt a vérszomjas nőszemélyt ezzel a megtört nővel. Egyszerűen megesett rajta a szívem. Megsimogattam az arcát, mire mindkettejük szeme elkerekedett.
-TE NORMÁLIS VAGY?! - ordított rám Owen és Josh, Helena pedig álmában összerezzent a hirtelen jött kiabálásra. Észre se vettem, hogy elaludt.
-Vater... Lass mich schlafen... Bitte... - motyogta.
-Ennek meg mi a baja? - hajolt fölé Owen.
-Az apját kéri, hogy hagyja aludni - fordítottam amit értettem, mire elkezdték piszkálni.
-Papa... Tu mir nicht weh... Warum tust du mir das an? - suttogta eszméletlenül.
-Na? Mit mond? - sürgetett Josh.
-Papa, ne bánts, miért csinálod ezt velem - fordítottam, mire Josh kajánul elmosolyodott.
-Támadt egy ötletem - kezdte vigyorogva - Mi lenne, ha kifaggatnánk, amíg alszik?
-Nem! - tiltakoztam.
-Benne vagyok! - suttogta izgatottan Owen.
-Na Emilliem, kérdezd meg tőle, hogy most miért alszik! - kérte Josh, én meg teljesítettem a kérését, de csak mert érdekelt, hogy mi történt vele.
-Warum schläfst du? - elmondtam néhányszor, de nem válaszolt. A füléhez kellett hajolnom, hogy megértse.
-Du hast gesagt..., ich soll... schlafen gehen...
-Te mondtad, hogy menjek aludni - adtam meg a választ.
-Akkor most-- kezdte volna Owen, ha Helena nem szól közbe.
-Du wirst mir... heute nicht wehtun..., oder?
-Miért nem tanultam meg németül az iskolában? - fogta Josh a fejét.
-Azt mondta, hogy ugye ma nem fogsz bántani? Was habe ich dir sonst noch gesagt? - hajoltam a füléhez ismét.
-Du sagtest, dass ich nutzlos bin..., dass ich Müll bin... und dass ich euch nicht verdiene... - sírta el magát végül.
-Mi van? Mit mondtál neki? - faggatott Josh.
-Megkérdeztem, hogy az apja miket mondott még neki, erre ő azt felelte, hogy azt mondta, hogy ő egy haszontalan, egy szemét, és hogy nem érdemli meg őket - fejeztem be.
-Ki az az őket? - kérdezte Josh.
-Szerintem a szülei - vetette fel Owen - Mit mondott? Mármint szó szerint.
-Ezt mondta: azt mondtad, hogy haszontalan vagyok, hogy szemét vagyok, és hogy nem érdemellek meg titeket - ismételtem meg Helena szavait.
-Ha úgy beszélt hozzád, mintha te lennél az apja, akkor a titeket a szülei - fejtette ki a gondolatmenetét Owen.
-Szerintem csak tetteti az alvást - vetette fel Josh - Hé, te! Felkelni! - még néhányszor elismételte, mire felébredt. Éppenhogy felült, amikor Josh nekiszegezte az első kérdését.
-Apád tényleg vert téged? - erre egy kicsit megnyúlt az arca, de hamar összeszedte magát.
-Mégis honnan veszed ezt? Szerető szülők neveltek fel egyetlen lányukként.
-Aha. Szóval még véletlenül sincs egy nővéred és egy bátyád, Nikolett és Thomas, igaz?
-N-nem, nincs - hebegte.
-És mivel ők nem a testvéreid, Nikolett kislánya még véletlenül sem az unokahúgod...
-Becca? Nem... - amikor rájött, hogy csőbe húztuk, remegni kezdett.
-Na akkor kezdjél mesélni - ült a másik oldalára Owen.
Én a balján, Owen a jobbján, Josh vele szemben, mögötte a fal. Ez elég volt, hogy megoldódjon a nyelve.
-Jó, igen. Apám vert, Nikolett és Thomas a testvéreim, Becca meg az unokahúgom. Ennyi nem elég?
-Korántsem - tette a kezét a vállára Owen, mire összerezzent.
-Hány éves voltál? - kérdeztem halkan.
-Nyolc - suttogta. Óvatosan átöleltem, amit pár másodpercig engedett, utána lefejtette a kezeimet a válláról.
-Egyébként mi ez a ruha rajtad? - tettem fel az eddig a fejemben motoszkáló kérdést - Egyedül azt látom, hogy valamikor ez zöld és fehér volt.
-Ezt Sergey adta nekem ma este - felelte maga elé bámulva - azt mondta, hogy még Németországban vette nekem.
-Gyakran halmoz el ilyen ajándékokkal? - kérdezte Josh.
-Igazából ez az első.
-Mi az, hogy igazából? - értetlenkedtem.
-Hát, eddig nem is volt alkalma bármit is adni nekem, mert azt se tudta, hogy hol vagyok - nevetett egy aprót.
-Hol voltál? - ezt már Owen kérdezte.
-A Gulagon - felelte mosolyogva.
-A Gulagon?- kérdeztünk vissza egyszerre.
-Igen. Miért, olyan hihetetlen?
-Tehát: a halál elől egy munkatáborba menekültél? - fogalmazta meg a gondolatai Josh.
-Nem egészen. Sergey elől menekültem oda.
-Miért?
-Amikor megérkeztem Moszkvába, Sergeynek első dolga volt, hogy befogott házimunkát végezni. Főztem, amikor ok nélkül megölelt, én meg úgy megijedtem, hogy egy késsel nekimentem, amiért bezárt egy szobába. Ott találtam egy üveg vodkát, berúgtam, és hát, elfelejtettem gondolkodni...
-Ez mit is takar?
-Hát öm..., hogy is mondjam... Sergey és én - azzal az egyik kezével egy kört formázott, az másik keze mutatóujját pedig átdugta a körön. Ezt mindenki egy ,,aha"-val reagálta le.
-És mi volt azután, hogy keféltetek? - faggatózott Josh, mire Helena elvörösödött.
-Semmi. Vezettem a háztartást, neveltem a gyerekeit, aztán két hónap múlva megtudtam, hogy terhes vagyok. Amikor megmondtam volna neki, épp valamelyikőtökkel telefonált, és nem a legszebbeket mondta rólam, aztán a hormonok, vagy nem tudom mi miatt, de megléptem a Gulagra.
-Hű - erre nem volt más reakcióm. Owen reakciója egy kérdés formájában nyilatkozott meg.
-És mennyi ideig voltál ott?
-Három és fél évig - felelte egy kis gondolkodás után.
-És csak most talált meg? - döbbentem meg.
-Nem. Egy asszonnyal összebarátkoztam, ő lett Natasha keresztanyja, aztán amikor nagyon lebetegedtem, elkapták, valahogy bejuttatta magát a Kremlbe, ott pedig kitálalt rólam mindent Sergeynek.
-Elárult?
-Nem egészen - felelte - Csak azért beszélt, mert féltett minket.
-Natasha a lányotok? - vágott közbe Josh.
-Igen.
-Na de várjál már... Neked volt Albert és Luna, igaz?
-Igen.
-Sergeynek van négy gyereke. Tudom, mert amikor bombázták Moszkvát, meghúzhattam magam náluk - sorolta - Az hat, meg Natasha, akkor hét. Hét gyereketek van? - akadt ki.
-Talán valami baj van vele? - vágott vissza.
-Nincs, csak nekem egy lányom van, de néha az őrületbe tud kergetni... - vakarta meg zavarában a tarkóját. Erre mindannyian nevettünk, én meg nem tudom mikor, de nagyon közel kerültem Helena nyakához. Arra eszméltem fel, hogy a nyakát csókolgatom, Josh és Owen pedig nem győzött lerángatni róla.
-Észnél vagy? - vágott nyakon Josh - Kis híján megölt, erre meg mindjárt hanyatt döntöd! - nevetett ki.
-Ne nevess! - förmedtem rá, amikor hatalmasat dörrent odakint az ég, a konyhaablakon egy villám fénye világított be, ezzel egyidőben pedig kialudt a lakásban az összes villany. Még hallottam, ahogy Helena fájdalmasan felsóhajtott, azután pedig sötétség borult a lakásra.
-Fáj még a sebed? - törte meg a csendet Josh.
-Nem, csak ha mozgatom - hangzott a válasz.
-Nem fogok bocsánatot kérni érte - hangzott Owen felől.
-Nem is kell - felelte Helena - Kis híján végeztem a családoddal, és ha jól tudom, két fiad is van.

Hirtelen eszembe jutott valami. Felrángattam Josh a székből, és arrébb botladoztunk.
-Na mi az? - fordult felém.
-Délután azt mondtad, hogy olyan programot csinálsz nekünk estére, hogy megeshet, hogy vetkőznünk is kell. Ezt hogy értetted?
-Jaaa, hát úgy, hogy ha verjük Helenát, levenni egy-két ruhát, nehogy összevérezzük magunkat. Mert te hogy értetted? Vagy úgy? Ááá, milyen mocskos neked a fantáziád!
-Bocs, beteg vagyok... - utaltam a szeretethiányomra. Kiskoromban a szüleim nem foglalkoztak velem eleget, és most betegesen igénylem a törődést...
-Hát, most hogy mondod... - gondolkodott el...