Második esély

14.

Késő estig fenntmaradtam, csak hogy megvárjam, míg Nikolett hazaér. Éjfél körül már majdnem elnyomott az álom, amikor nyílt a bejárati ajtó, és belépett rajta Nikolett.
-Hol voltál? Halálra aggódtam magam miattad! Minden rendben? - támadtam le a kérdéseimmel, mire csak szélesen elmosolyodott.
-Van egy kishúgom.
-Helena - erre lehervadt a mosoly az arcáról.
-Honnan tudod?
-Egyszerű. Csak kimondtam azt a nevet, amit a legkevésbé akartam hallani.
-Értem...

Ezután kínos csend állt be közénk.
-Tényleg aggódtam érted... - törtem meg a csendet - Hol voltál?
-Hosszú történet...
-Most már úgyse fogok aludni.
-Röviden: Matteót ma megkértem, hogy jöjjön be velem a kórházba, mivel Helenának régi barátja. Egész nap beszélgettek, hanem amikor Helena hazaért, valamikor elszólta magát a főtitkár úr előtt, ő meg bevitetett engem és Thomast. A kihallgatás után a Ljubljankába vittek minket, onnan a főtitkár úr vitt el hozzájuk. Helenának elmondtunk mindent, aztán meg elbeszéltük az időt.
-Aha - nyögtem nagyon értelmesen - És... - kezdtem volna, ha Matteo nem szakít félbe.

-Niki! Már aggódtunk érted! - a következő pillanatban pedig már ölelgette is, nekem pedig kinyílt a bicska a zsebemben.
Niki...
Nekem soha nem engedte meg, hogy becézzem, ennek a jött-ment olasznak pedig szinte mindent szabad.

Mire feleszméltem, már egyedül ácsorogtam az előtérben, és végre megértettem, hogy Nikolett már sohasem lehet az enyém.

Matteo

Síkideg voltam Nikolett-tel kapcsolatban, amikor pedig meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, szaladtam le. Fellélegeztem, ahogy megláttam az ajtóban Josh-sal beszélgetni. Megöleltem, és felkísértem a szobájába.

-Tudunk beszélni? - fordultam Nikoletthez, aki már készült rám csukni az ajtót.
-Igen?
-Nekem... fontos mondanivalóm lenne...
-Hallgatlak.
-Szóval... Nos... - egy darabig szerencsétlenkedtem, aztán inkább a tettek mezejére léptem. 

Magam felé fordítottam, a számat pedig az övére tapasztottam. Fél kézzel átkaroltam a derekát, ezzel egy időben pedig egy kezet a tarkómon, egy másikat pedig a hajamban éreztem meg. Amikor levegő hiányában elváltunk, egy pillanatra rámmosolygott, és ő kezdeményezett, és amikor megint kezdett hiányozni az oxigén, egyszerűen felkaptam, leraktam az ágyra és befeküdtem mellé. De persze ő nem bírt magával, már neki is esett az ingemnek. 
-Kis türelmetlen... Aú! És még harapsz is? - nevettem fel, amikor megharapta a vállamat. A takaró alatt benyúltam a felsője alá, mire kissé megugrott, de rögtön lekapta magáról az említett ruhadarabot. Már nyúlt volna a nadrágomért, amikor kopogtak.

Becca állt az ajtóban.
-Anya itthon van? - kérdezte, mire válaszképp csak félreálltam, így meglátta az édesanyját.
-Mama! - azzal felmászott Nikolett mellé az ágyba. Becsuktam az ajtót és csatlakoztam hozzájuk.
-Anya, te szereted papát? - kérdezte angyali hangon.
-Nem - hangzott a válasz, én pedig teljesen összezavarodtam. Akkor mi volt az előbbi szenvedé-- 
-Vagyis, édesapádat nem szeretem. Matteót pedig nagyon is - egészítette ki magát, bennem meg eloszlott minden kétely. Már nyúltam volna értük, hogy mindkettőjüket átöleljem, amikor Becca hirtelen felpattant, és elindult kifelé.
-Hát te hova mész? - ültem fel.
-Luishoz - azzal ránk csukta az ajtót.

-Hol is hagytuk abba? - hallottam meg Nikolettet mellettem.

Felé fordulva rögtön a tarkómra tette a kezét, úgy húzott magához. A derekára tettem a kezem.
-Itt - erre az egy szóra elpirult, és hozzámsimult. Szép lassan becsúsztatta a kezét a nadrágomba, mire az én arcomra is kiült a pír, ezért inkább megcsókoltam. Mire elváltunk egymástól, már mindketten meztelenek voltunk.
-Tényleg szeretnéd? - néztem rá, mire ő csak bólintott.
Ezután az este hátralevő részét hasznosan töltöttük.

Nagyon hasznosan...