Második esély

4.

,,1921 decembere

Valami díszes bankettet rendeztek a németek érkezése miatt. Odabent már mindenki részeg volt, kivéve apámat, mert ő jól bírja az alkoholt. Mivel nem akartam részegek társaságában tölteni az éjszaka hátralévő részét, inkább a folyosókon sétáltam, amikor szipogásra lettem figyelmes. A hang gazdája egy kislány volt, nem lehetett több kilenc évesnél. Leguggoltam hozzá.
-Hogy hívnak? - kérdeztem tőle németül mert szerintem a németekkel jöhetett.
-Helena - válaszolta hüppögve.
-És miért vagy itt kint, nem kellene odabent lenned? - faggatóztam tovább.
-Apukámék megfenyegettek, hogy nem akarnak az este folyamán látni, különben megbánom, ezért a folyosókon kezdtem el sétálni, viszont eltévedtem, és félek a sötétben - szipogta.
-Ha gondolod, eljöhetsz hozzánk, ott alszol, aztán majd reggel hazakísérlek. Rendben? - igazából nem tudom hogy miért ajánlottam fel neki, lehet hogy csak megsajnáltam, de nem bántam meg.

Bólintott. A kabátjáért besurrantam a terembe, aztán hazaindultunk. Apámnak azért szóltam, hogy Helena velem van, ha esetleg a szülei keresnék, bár ahogy beszélt róluk, kicsi volt a valószínűsége hogy megtörténik.

Hazafelé láttam rajta, hogy fázik, mondjuk Moszkvában a tél sokkal hidegebb, mint Németországban.
Odafent a szobámban Helena csak leült a földre és összehúzta magán a kabátját.
-Odalent felfázol, gyere fel ide - paskoltam meg magam mellett a takarót. Amikor felmászott mellém, akkor is csak félősen összehúzta magát.
-Mit szoktál játszani? - nagyon érdekelt, hogy miért ilyen félős, de nem kapkodhattam el
-Egyedül játszom, akkor is sakkot, vagy más logikai játékot.
-Vannak testvéreid?
-Nincsenek. És neked? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.
-Van egy bátyám, Grigorij, aki kilenc évvel idősebb nálam.
-Az jó lehet.
-Nem egészen. Sokszor vagyunk külön, mert apa szerint én még nem állok készen azokra a dolgokra, amiket neki szokott megmutatni. Van kedved játszani? - kérdeztem.
Válaszul csak bólintott.

Volt egy játékunk Grigorijjal, amikor rég láttuk egymást, mert az apánkkal elutazott. Apánk egy vodkásüvegét leraktuk középre fektetve, és megpörgettük. Aki felé mutatott az üveg, az kérdezett a másiktól, annak pedig őszintén kellett válaszolnia. Aki hazudott, vagy nem válaszolt, az beadott valamit ,,zálognak" és csak egy másik kérdés megválaszolásával kapta vissza.

Apa egyik útja után megint ezt játszottuk, viszont akkor Grigorij hazudott nekem. Az ushankáját adta zálogba, amit apától kapott, ő meg egy barátjától az első világháborúban. Többé nem játszottunk együtt. Grigorij azóta elköltözött, az ushankát pedig sohasem hozta szóba.

Mivel én ismertem a játékot, ezért én kezdtem. Az üveg felém mutatott.
-Mi a teljes neved? - kérdeztem tőle kezdésnek.
Kíváncsi voltam a félelme okára, viszont nem akartam elijeszteni magamtól azzal, hogy letámadom a kérdéseimmel.
-Helena Weinehmer - válaszolta félénken.
-Sergey Sergeyevics Romanov. - mutatkoztam be én is, hogy fer legyen a dolog.

A következő pörgetésnél ő kérdezett.
-Hány éves vagy? - kérdezte.
-Tizennégy. És te?
-Kilenc - felelte.

A következő néhány körben felváltva kérdezgettük egymást. Annyit sikerült megtudnom róla, hogy Weimarban él a szüleivel, és hogy nem szeret róluk beszélni.

Az üveg ismét felém fordult.
Most vagy soha, gondoltam.
-Miért nem akarsz a szüleidről beszélni?
-Mert - jött a szűkszavú válasz.
-Nekem ez nem felel meg - azzal elvettem a sálját.
-Ne! Azt a nővéremtől kaptam! - könyörgött nekem, hiába.
-Azt mondtad, hogy nincs testvéred. Tehát hazudtál!
-Nem hazudtam. A nővérem meghalt - mondta.
-Ó. Erről nem tudtam. Bocsánat - iszonyú bűntudatom támadt amiatt, hogy hazugsággal vádoltam meg, ilyen háttérrel.
-Semmi baj. Visszaadod a sálamat? - kérdezte reménykedve.
-Nem. Felteszek egy másik kérdést: mi történt a nővéreddel?
-Nem akarok róla beszélni. Kérlek... - szinte már könyörgött.
-Választhatsz, hogy melyik kérdésre válaszolsz. Ha nem kapok legalább egy elfogadható választ, a sál nálam marad - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Helena elsírta magát.
-Kérlek, add vissza! Ha a szüleim meglátják, hogy nincs meg a sálam, nagyon ki fogok kapni!
-Igen? - vontam fel a szemöldökömet - A szüleid bántani szoktak?
Erre a mondatra nagyon megijedt, és megpróbálta semmissé tenni az előbbi kijelentését.
-Ne-Nem, dehogyis, kicsit túloztam, semmi több!

Amikor látta, hogy nem hiszek neki, megpróbált elmenekülni. Már szaladt volna az ajtóhoz, amikor megragadtam a karját, és visszahúztam. Az ágyra löktem, mire felsikoltott. Mielőtt bármit csinálhatott volna, fölé másztam, és lefogtam a karjait.
-Figyelj, én jót akarok neked, de te nem hagyod, hogy segítsek. Látom rajtad, hogy nincs minden rendben, ezért segíteni szeretnék neked, de el kell mondanod a problémát, hogy segíteni tudjak. Kérlek... - könyörögtem neki. Fél kézzel meg akartam simítani az arcát, viszont amikor az hozzáértem, összerezzent.
-Shh, nem bántalak - suttogtam neki, hogy megnyugtassam. Még párszor el kellett ismételnem, hogy megnyugodjon.

Miután sikerült megnyugtatnom, újra megkérdeztem.
-Mi történt a nővéreddel, vagy miért nem akarsz beszélni a szüleidről?
-Ha elmondom, akkor ugye nem mondod el senkinek? - kérdezte feszülten.
-Esküszöm - tettem szívemre a kezemet.
-Akkor jó - fújta ki a levegőt - A két kérdésedre igazából ugyanaz a válasz... - kezdte, azzal elmesélte nekem azt, amire már az elejétől kíváncsi voltam.

Azt, hogy a nővérén kívül még volt egy bátyja, akik ikrek voltak. Hogy egy éve az apja elment az ikrekkel otthonról, és nélkülük jött haza, és minden velük kapcsolatos kérdésre egy pofont kapott.
Amikor ezt elmondta, a kezem ökölbe szorult.

Egy pontnál már nem bírtam tovább. Felpattantam az ágyról, és az asztalomhoz léptem. Egy kis ideig még keresgéltem, viszont amikor megleltem amit kerestem, akkor Helenához fordultam, aki az ágyon kuporgott.
-Gyere ide! - nem akartam ilyen durván megszólítani, de dühös voltam. Ő remegve felállt és idejött.
-Ha apád bármikor is bántani akarna, használd! - azzal a kezébe nyomtam a bicskámat. Ő csak rám nézett, majd a késre. Ezt egy párszor megismételte, majd elsírta magát és megölelt.
-Miért? - kérdezte sírva.
-Nem tudom megmagyarázni, de szerintem szerelmes lettem beléd és segíteni akarok - hadartam el, mielőtt én is elkezdenék sírni.
-Te szeretsz engem? - ezt olyan tágra nyílt szemmel kérdezte, hogy nem tudtam nem mosolyogni.
-Igen. Szeretnéd megtanulni használni a kést? - erre hevesen bólogatni kezdett.

Megtanítottam neki néhány alapszintű támadást, fogást, meg hogy hogyan védje meg magát az apja ellen.

-Aludjunk - jelentettem ki tizenegykor hullafáradtan, mire ő kismacska módjára hozzámbújt.
-Mondták már neked, hogy milyen aranyos vagy? - erre a kérdésemre csak belefúrta az arcát a mellkasomba.
-Hééé, kérdeztem valamit! Tessék válaszolni! - mondtam nevetve a reakcióján, miközben fél kezemmel az állánál fogva felemeltem a fejét.
-Nem, még sosem mondták. De nem azt mondtad, hogy aludjunk? - kérdezte rákvörös arccal.
-Igazad van. Jó éjt - azzal egy puszit nyomtam a feje búbjára.

Reggel már nem volt velem Helena. Apám elmondása szerint a szülei érte jöttek. Pár hónap múlva apámmal elmentünk Weimarba, hogy meglátogassam. Vele nem találkoztam, az apjával viszont igen. Amikor elmondtam neki hogy Helena elmondta a címét, nagyon dühös lett. Engem büdös zsidónak nevezett, apámat kollaboránsnak, és rámlőtt.
Fél szememre megvakultam.
Helenát azóta sem láttam.