Második esély

21.

Helena

Csalódott voltam.
Csalódtam Sergeyben, hogy ilyen primitíven viselkedik. Felmentem Mihailékhez, megnézni, hogy vannak, kell-e valami, de udvariasan lepattintott a két fiatal. Megértem... Ahogy leértem az emeletről, csöngettek, ezért mentem ajtót nyitni.

Hát, erre nem számítottam...

Yokohama és a felesége állt az ajtóban. Régi jó szokásomhoz híven fel is pofoztam gyerekeim egykori apját.
-Na de Helena, így kell viselkedni a vendégekkeeel? - nyavalygott, mire a nő is nyakonvágta.
-あなたは自分を何歳だと思いますか、あなたは何歳ですか?泣き言を言うのはやめなさい、さもないと家に帰ったらすぐに殴ってやるから、一週間起きてないでやる! (Mégis mit képzelsz magadról, hány éves vagy? Hagy abba a nyafogást, különben amint hazaérünk, úgy megverlek, hogy egy hétig nem kelsz fel!) - sziszegte.
-親愛なる、私も日本語を知っていますが、横浜を倒すことになると、私は彼の腕を何度も骨折したので、秘密にしないでください (Kedvesem, én is tudok japánul, de ha Yokohama veréséről van szó, nem egyszer törtem el a karját, szóval ne titkolózzon) - válaszoltam mosolyogva, mire megenyhült.
-Bocsánat, csak ideges voltam a találkozástól - váltott át oroszra - Tudom, hogy Yokohama velem csalta magát, így elég kényelmelenül érezheti magát - felelte szemlesütve.
-Ó, magára nem haragszom. Nem maga a hibás, hanem ő - mutattam arra a féregre mellette - Nem hibáztathatom Önt azért, mert Yokohama egy hűtlen féreg.
-Azért én is itt vagyok! - húzta ki magát az említett.
-Igen?! Nem süllyedtél még a föld alá? Hányingerem van tőled - vetettem oda neki, majd a feleségéhez fordultam - Su, ugye? Behívhatom egy teára?

Eléggé megsértettem Yokohamát, utána pedig egyenesen levegőnek néztem, így nem csoda, hogy bedühödött.
Amikor hátat fordítottam neki, elkapta a karomat, a falnak lökött, és fojtogatni kezdett.
Sergey volt a megmentőm, aki egy határozott mozdulattal megragadta a tarkójánál fogva, és a szemközti falnak lökte.
-Ha még egyszer kezet mersz emelni bárkire is a családomból, meghalsz - közölte ridegen, de még én is megijedtem. Még sosem láttam Sergeyt ilyen dühösnek.

Suval remekül elvoltunk, mint kiderült, neki Yokohama még nagyobb szégyen, mint nekem. Elmondása szerint ha Yokohama nem veszi el, kivégezték volna őt is. Kínaiak..., egy biztos, kicsit furcsák.
-És egyébként minek köszönhetjük a látogatásotokat? - tettem fel egy idő után a fejemben motoszkáló kérdést.
-Yokohama kitalálta, hogy magához venné a gyerekeiteket - sóhajtotta fáradtan Su - Van ugyan három gyerekünk, de ez az idióta kitalálta, hogy pluszba magához venné a fiát, mert mindegyik gyerekünk olyan beállítottságú, mint én - sorolta.
-Hát, Yokohamára inkább ne hasonlítson egyik gyerek se - nevettem fel -, az én gyerekeim közül csak a legkisebbik lányom hasonlít egy kicsit rám, de ahogy látod, itt sincs nagy hasonlóság, ami igazából nem is akkora baj. Így kell szeretnünk a gyerekeinket, amilyenek, nem?
-Igazad van - mosolyodott el, amikor Luna száguldott le a lépcsőn, kezében Natashával.
-Anya! Mond meg apának, hogy Natashának nem ő az apukája! - kiabálta. Erre az eddig minket hallgató Sergey is felkelt a foteléből, kivette Luna kezéből a kislányt.
-Hallottad.
-És mégis honnan veszitek ezt ilyen biztosra? - akadt ki - Mi van, ha az enyém, hm? Mert ha nekem van igazam, akkor bizony velem fog jönni! - jelentette ki, mire mindkét kislány elkezdett sírni.
-Nézd meg mit csináltál! - vágta nyakon a férjét Su - Megríkatsz két kisgyereket! Hát van neked szíved?
-Még te kérded, aki majdnem napi szinten ver?! -  kiabált vissza.
-Mindenki nyugodjon le! - szólt közbe Sergey - Ha nagyon tudni akarod, már csak azért sem lehetsz Natasha apja, mert túl későn született ahhoz, hogy a lányod lehessen. Tehát ő ittmarad, és mindenki más is, aki eddig ebben a házban élt, világos? - emelte fel a hangját, amivel Yokohama már nem tudott vitatkozni. Ezt követően Yokohama elment valamerre, mondván, hogy kiszellőzteti a fejét, mi pedig tovább beszélgettünk.

Miután Suék elmentek, Sergey egy csomagot nyomott a kezembe.
-Ezt még Németországban vettem neked... - motyogta szemlesütve, én pedig izgatottan bontottam ki a csomagot, ami egy gyönyörűszép, zöld, bajor népruhát tartalmazott. A kezdeti lelkesedésem kissé megcsappant.
-Édesem... - fordultam hozzá - Türingiából származom, nem Bajorországból.
-Tudom - válaszolta továbbra is mosolyogva -, de szerintem akkor is jól állna rajtad - azzal az emelet felé kezdett el terelgetni - Próbáld fel a ruhát, a vacsorát meg bízd csak rám.

Egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani, ezért hát felszaladtam a szobánkba, be a fürdőbe, és átöltöztem a kapott ruhadarabba. Sergeynek igaza volt: mintha nekem varrták volna, legalábbis nekem iszonyatosan tetszett.
Gyorsan összehajtogattam a ledobált ruháimat, és leszaladtam a lépcsőn, hogy megköszönhessem Sergeynek.

-Segítsek? - léptem mellé, részben, hogy észrevegyen, és hogy segíthessek.
Ahogy meglátott, eltátotta a száját, nekem meg egy kis pír szökött fel az arcomra.
-Csukd be a szád, mert még belerepül valami - suttogtam a szájára, ő meg felkapott, és a következő pillanatban már a munkapulton találtam magam.
-És a vacsora? - vontam fel nevetve a szemöldökömet, mire duzzogva elhajolt tőlem.
-De akkor segítesz - nézett rám, mire bólintottam. Odaengedett a tűzhelyhez, azonban épphogy folytathattam volna, amit ő elkezdett, elvonta a figyelmem azzal, hogy hátulról átölelt, a fejét pedig a vállamra tette.
-Így jó? - kérdezte suttogva.
-Igen - feleltem halkan. Tökéletes pillanat volt, ahogy a karjaival meleg ölelésbe vont, ahogy éreztem a szívverését, és hogy egyáltalán ott volt mellettem. Életemben először nem éreztem magam egyedül.
Ebben az idillben főztük meg közösen a vacsorát.

Hirtelen sikítást hallottunk, amire mindketten odakaptuk a fejünket. A hang forrása Tatjana volt, aki egyre csak minket bámult. A sikításnak köszönhetően mindenki lecsődült az emeleti szobájukból.
-Gyönyörű vagy anya! - dícsért meg Mihail, mire az apja odalegyintett neki.
-Ezt csak én mondhatom anyátoknak - jegyezte meg, mire a kicsik elkezdtek sugdolózni, Albert kiszaladt a nappaliba, és egy gramofonnal tért vissza. Feltett egy lemezt, és egy kellemes jazz szám indult el.
-Hölgyem - nyújtotta ki felém a kezét Sergey, amit félve ugyan, de elfogadtam.
-Nem tudok táncolni - jegyeztem meg halkan.
-Akkor kezdjük az alapoktól, rendben? - erre csak egy aprót bólintottam. Az egyik kezem az ő kezébe csúsztattam, a másikat pedig a vállára tettem. Halk szavakkal irányított, hogy mikor melyik lábammal merre lépjek. Amikor a szám véget ért, a gyerekek, szándékosan, vagy nem, egy keringőt indítottak el. Sergey kicsit gyorsított a tempón, de tudtam tartani a lépést. Az egyik fordulatnál kissé megszédültem, amikor két védelmező kar átölelt. Hozzásimultam Sergeyhez, amikor a zenét a csengő hangja nyomta el. Ivan elment ajtót nyitni, Sergey leült egy székre, én meg az ölébe. Néhány perc múlva visszajött, de nem egyedül. Josh állt mögötte, és egy egy fegyvert szorított szegény gyerek fejéhez. Mindenki rémülten nézte a jelenetet, ahogy Josh besétált a fiúval.

-Mit akarsz tenni? - kérdezte Sergey fenyegetően.
-Őszintén? Megölni téged - nézett rám.
-Ha veled megyek, elengeded? - kérdeztem reménykedve.
-Igen.
-Nem! - szakította félbe Sergey - Nem mész sehova!
-Igen? - kérdezte kajánul Josh - Nos, Sergey, mit választasz? A gyereked vagy a nőd? - szégyelltem magam, hogy megint gondot okoztam neki, ezért hogy legalább megkönnyítsem a dolgát, szó nélkül odasétáltam Joshhoz, Ivant pedig bátorítóan megtoltam a többi gyerek felé.
-Okos döntés. Ha követtek, meghal - közölte, azzal kirángatott az utcára. A kinti hidegtől reszkettem, de ez nem érdekelte. Elrángatott egy házhoz, ott pedig belökött az ajtón, ahol már Owen várt. Innen ő vette át a kezelésem. Elvonszolt egy szobába, ahol verni kezdett. Kétségbeesetten sípcsonton rúgtam, mire fegyvert fogott rám.
-Még van képed? - sziszegte, és meghúzta a ravaszt.