Második esély

9.

Sergey

Ahogy Helena kiment a konyhából, senki nem szólt semmit.
-Ezt mégis miért kellett? - förmedtem rá, mire csak megvonta a vállát.
-Válaszolj, ha kérdeztelek! - amíg én elhordtam őt mindennek, ő lehajtott fejjel hallgatta a szidalmakat
Mihailnak megüzentem a tekintetemmel, hogy még fog kapni, de inkább Helena után indultam.

Amikor megindultam volna felé, felbotorkált a lépcsőn, és eltűnt az emeleten.
Mire észbe kaptam, már nem láttam.
Odafent türelmesen bekopogtam minden szobába, de amikor már a gyerekkori szobámba kopogtam be, tudtam, hogy itt lesz.
-Helena, kinyitod az ajtót? Kérlek... - talán ha kérlelem, beenged, gondoltam.

-Helena, háromig számolok... Egy... - azzal elkezdtem magamban számolni. Tíznél arra jutottam, hogy nem érdekel, hogy mi fog odabent fogadni, én bemegyek.
Mérgemben berúgtam az ajtót, és belépve a szobába felkapcsoltam a villanyt.

Ahogy felkapcsoltam a lámpát, az rögtön ki is aludt, de elég ideig világított ahhoz, hogy megijedjek a benti dolgoktól.
Az ajtótól egy karnyújtásnyira feküdt Helena, a karjai vérbe borulva. A kezében egy levélnyitó kést szorongatott, gondolom az asztalról vette el.
A padló az asztaltól az ajtóig véres volt, és Helena karjairól még mindig folyt a vér.
Gyorsan felkaptam, leszaladtam a lépcsőn, lefektettem a kanapéra, és megpróbáltam elállítani a vérzést.
-Hívd Yuliát! - adtam ki az utasítást Mihailnak.

Amikor végre elállt a vérzés, jobban szemügyre vettem Helenát.
A kést kifeszegettem a kezéből, a könnyeit letöröltem az arcáról.
Szerintem túl komolyan vette Mihail szavait.
Ahogy az enyéimet is.

-H-hol va-vagyok? - Helena hangjára eszméltem fel a bambulásból. Szegény sápadt volt, a hangja is rekedtes. Megsimítottam az arcát, mire csak beletörődően lehunyta a szemét.
Olyan összetört volt.
És én törtem össze.

-Menjen arréb! - hallottam meg a fejem fölött Yulia hangját. Rögtön ezután a nő megragadott, és félrelökött. Fel se álltam, onnan a földről néztem végig, ahogy bekötözi a karjait, miközben mindenfélét motyogott maga elé. Csak akkor álltam fel, amikor már pakolta a kötszereit.

Hirtelen odalépett hozzám, és akkora pofont kevert le, hogy visszaestem a földre.

-Nem elmondtam, hogy kímélje mindenféle stressztől?!! Most mit vágott szegény fejéhez, hogy ezt tette magával?!! Tudja mit, inkább ne is mondja! Csak legyen tőle minél messzebb! Azt javaslom, hogy tűnjön el az életéből! - sorolta, bennem pedig felment a pumpa.
Felpattantam a földről, és dühömben nekilöktem a falnak.

-Nem tudom, kettőnk közül ki az, aki az életével tartozik a másiknak? Nos?
-Bocsánat... - sütötte le engedelmesen a szemét.
-Helyes. Csak tegye a dolgát. Semmi mást nem kell.
-Igenis - azzal pakolt tovább.
-Ba-baj van?

Helena hangja zökkentett ki a helyzetből.
-Nincs baj, te csak pihenj, rendben? - azzal megpusziltam a homlokát. Alaposan betakartam, és felmentem a volt szobámba, hogy feltakarítsak. Útközben magam mellé szólítottam Mihailt.
-Nem kellett volna Jaroslaw halálát a fejéhez vágnod - most nem kiabáltam vele, csak csendesen beszélgettünk.
-Az ő hibája - azzal nekiállt feltörölni a padlót.

-Akkoriban csak ráfogtam a németekre, hogy ne fájjon annyira Grigorijnak és nektek. Egy eltérített lövegük becsapódott a bunkerbe, ahol elbújtak. Azt mondtam neki, hogy a nácik találata volt, ami részben igaz volt. Utána meg nem mertem elmondani neki az igazat - ahogy elmondtam neki mindezt, az arcára először hitetlenkedés aztán szomorúság ült ki.

Hirtelen kiszaladt a szobából, én meg nem tudtam, hogy boldog legyek vagy mérges.
Mert nagyon jó, hogy a félreértés Mihail és Helena között tisztázódott, de Mihail úgy itthagyott engem, mint annak a rendje.