Második esély

20.

2-2 és fél hónapja
Antonia

-Natasha! Natasha! - kiabáltam kétségbeesetten a keresztlányom után, aki sehogy se akart előkerülni.
Helena meg fog ölni...
Na jó, megölni azért nem fog, de nem lesz elragadtatva...

Eleve rosszul indult a nap, mivel valami oknál fogva ma nem kaptam meg a napi fejadagomat, Natasha sehol, reggeli hiányában meg még nehezebb a munka. A talicskát tolva lelkiismeret furdalásom támadt, hogy mi van, ha Natashát pont most viszik el, amikor rám lett bízva? Helena sose bocsájtana meg nekem...

Épp azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom ezt az egészet tálalni Helenának, amikor a gyengeségtől elestem. Próbáltam volna a karommal tompítani az esést, de ezzel csak annyit értem el, hogy mindkét tenyeremet csúnyán lehorzsoltam, ami nagyon égetett, és még annál is jobban fájt.
A talicskám felborult, a nyers érc pedig ki.

Ezzel a vacsorámnak is lőttek... Basszameg...

Felállni nem tudtam, ezért két őr a karomnál fogva megragadott, és vonszolni kezdtek. Valamiről meg beszéltek, hogy ez az, vagy nem az, ugyan nem tudtam, hogy miről van szó, de pillanatnyilag nem is érdekelt. A fejem előrecsuklott, én meg elájultam.

Amikor felébredtem, vonatzakatolást hallottam, amit csak a fülem zúgásának gondoltam mindaddig, amíg meg nem hallottam a hangját:
-Jól vagy? - erre a hangra azonnal felültem, és nem, nem hallucináltam. Valerij volt az.
-Hol vagyok?
-Egy vonaton, ami Moszkvába visz minket.
-Nem! Az nem lehet! Azonnal vigyél vissza! - keltem ki magamból kétségbeesetten, még a takarómra is rácsaptam, hogy nyomatékot adjak a mondandómnak.

Na várjunk csak... Nekem mióta van takaróm?

-Nocsak-nocsak, ennyire megtetszett a hely? - gúnyolódott - Vagy van ott valaki, aki miatt ennyire aggódsz?
-Igen! - vágtam vissza.
-Igen? - kérdezte meglepetten - Azt azért nem gondoltam volna, hogy megcsalsz, Antoina.
-Hülye, a keresztlányomra gondoltam! De mit is várok tőled?
-Én a helyedben gyorsan elfelejteném ezt a szót, különben nagy bajba fogsz kerülni - keményítette meg az arcvonásait, kiment, egyedül hagyva a gondolataimmal.

Azonban én sem tétlenkedtem.
Helena nagyon beteg, Natasha pedig messze tőlem.
Jó lenne visszamenni Moszkvába, viszont sosem tudnám megbocsátani magamnak, ha miattam történne valami velük. Felkaptam a kupéban levő kabátot, kiléptem a fülkéből, és a vagon vége felé vettem az irányt. Szerencsére pont itt volt az ajtó, a kinyitásával viszont meggyűlt a bajom, ugyanis még mindig gyenge voltam. Azt hittem, hogy vége mindennek, amikor végre a nehéz vasajtó megmozdult, és besüvített a késő novemberi hideg. Mély levegőt vettem, azonban mielőtt ugorhattam volna, valaki visszarántott, és egy határozott mozdulattal becsukta az ajtót.

-Eszednél vagy? Leugrani egy mozgó vonatról?! - mint kiderült, az a valaki Valerij volt.
-A hó felfogta volna az esésemet, egy, kettő, pont, hogy eszemnél vagyok, mert valakinek igenis szüksége van rám!
-Felejtsd el azt a lányt!
-Nem! - dobbantottam a lábammal, ez viszont már meghaladta a képességeimet, és minden bizonnyal el is esek, ha ő nem kap el. Szorosan magához ölelt, egyik kezét a hátamon, a másikat pedig a derekamon pihentette.
-Miért olyan fontos neked a kislány? - kérdezte szinte suttogva.
-Az édesanyja beteg, én pedig megígértem, hogy vigyázok rá, és nem hagyom, hogy elvigyék.
-Hány éves a gyerek?
-Három.
-Olyan sokáig vele maradhatott? - nézett nagyot.
-Ha látnád, hogy Helena hogy tud nézni... - nevettem el magam - Már csak a nézésével is megfélemlíti az őröket. Ő ügyelt rám is.
-Mostmár én fogok - válaszolta szelíden, bennem azonban eléggé nyomot hagyott az elmúlt nyolc év.
-Nem. Nekünk semmi közünk nincs egymáshoz - feleltem ridegen - Annak idején te mondtad ezt, hogy mentsd az irhád, most én mondom, hogy megvédjem az enyéim.
-Antonia... A szüleid meghaltak...
Nem akartam elhinni... A fejemhez kaptam mindkét kezem, de ebből majdnem egy esés lett megint, ha Valerij nem kap el.
-Akkor meg azért mondom, mert meg akarom védeni Natashát és Helenát - suttogtam magam elé.
-Nincs mód a visszafordulásra - közölte ridegen - Megkérdezem még egyszer: hozzám jössz feleségül?
-Egy feltétellel: beszélnem kell Natasha apjával.
-És én ebben hogyan segítsek? - lepődött meg a mamlasz.
-Ő is a Kremlbem dolgozik, pont mint te, te idióta!
-Na ha csak ennyi, akkor rendben - ígérte egy halvány mosollyal az arcán - Na gyere, pihenned kell - azzal visszakísért a fülkébe, és ahogy visszaértünk, már lökött is le az ágyra.
-Hé, ez fájt! - nyöszörögtem fájdalmamban, de ő nem foglalkozott velem. Levette rólam a kabátot, ő is levette a sajátját, és befeküdt mellém.
-Menj már innen, büdös vagyok... - motyogtam álmosan, mire csak nyomott egy puszit a fejemre.
-Már nem. Megkértem néhány elvtársnőt, hogy fürdessen le, mert tudtam, hogy erre fogsz hivatkozni.

-Miért egyeztél bele ilyen hamar az ajánlatomba? - kérdeztem egy kis idő múlva.
-Te meg miért nem alszol? - sóhajtott fel - Egyébként meg azért mondtam azonnal igent, mert fontos vagy nekem. Ráadásul, ha ez a Helena tényleg ennyire ügyelt rád, akkor megérdemli, hogy szólj az érdekében.
-Hát, ha mesélek Natasháról az apjának, Helenával már nem igen fogok beszélni - mondtam, mire Valerij is felkönyökölt mögöttem - Helena egyszer azt mondta, hogy azért jött a Gulagra, hogy Sergey ne találjon rá, de nem hiszek neki. Ki lenne képes ilyesmire?
-Sergey?
-Aham. Valami köze is van a Romanovokhoz - magyaráztam, amikor Valerij mag felé fordított.
-Te azzal nem fogsz tudni beszélni - közölte komolyan.
-Mégis miért nem? - akadtam ki.
-Ő az, akiről mindenki tud, de mégsem. Még a háború előtt tűnt fel nekünk, hogy valami nincs rendben Sztálin elvtárs döntéseivel, így aztán kutakodni kezdtünk, azonban az eredmény ledöbbentett minket. Ugyanis megtaláltuk Sergey Sergeyevics Romanovot, aki elvileg egy novgorodi téeszben dolgozik, valójában pedig minden fontosabb döntést ő hozott meg. Mivel nem tudunk ellene mit tenni, békén hagytuk, de azóta teljesen felszívódott, és nem hallottam felőle ezidáig - suttogta a fülembe.
-Tűnj innen! - rúgtam le mérgemben az ágyról  - Majd ha beszéltem Natasha apjával, beszélhetünk egy randevúról.
-Esküvő volt megbeszélve! - ült fel kétségbeesetten - Antonia, nem ezt beszéltük meg!
-Azt hiszed, hogy miután letagadtál és elküldtél nyolc évre arra a kicseszett táborba, majd azonnal a nyakadba ugrok?! Elbasztál nyolc évet az életemből! Nyolc évet! És ezek után még te akarod diktálni a feltételeket?! TŰNJ A SZEMEM ELŐL!!! - ordítottam kikelve magamból, mire ijedten kihátrált a szobából. Alig hogy csukódott az ajtó, előtörtek az eddig visszanyelt könnyeim. Serényen törölgettem az arcom, azonban megállíthatatlanul sírtam is. Szabad vagyok, de hova menjek? A szüleim meghaltak, még a temetésükre se mehettem el. Erre a gondolatra csak még inkább eleredtek a könnyeim, mígnem már fuldokoltam a sírástól. Legszívesebben megfulladtam volna, de megszólalt egy hang a fejemben.

Még nem halhatok meg. Beszélek azzal a Sergeyjel, utána ráérek felakasztani magam.

Ezért hát nyugalmat erőltettem magamra, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mégis mit fogok mondani neki, amikor arra kerül a sor. Már ha eljutok odáig...

Végül Valerij valahogy megfűzte Sztálint, hogy juttasson be hozzá. Mondhatom, kedves egy ember. Amint beléptem, máris hozzámvágott volna valamit. Amikor elmondtam, hogy miért jöttem, azonnal kedvesebb lett velem szemben.
Egy hónap múlva értementünk Helenáért és Natasháért, azonban sokkoló állapotban voltak, amikor megérkeztünk. Natasha csont és bőr, Helena még annyi se. Amikor az őrök odahozták volna hozzánk, futásnak eredt, mire a katona azt látta jónak, hogy lelője. 
Hát, nem volt jó ötlet, mert ezért a tettéért tábori őrből tábori fogollyá fokozták le. A vonaton végig az ágya mellett ültem, és a bocsánatáért könyörögtem az Istennek. Az orvos, akit még Moszkvából vittünk magunkkal, azt mondta, hogy túléli, de az, hogy végigaludta az utat, nem sok jóval kecsegtetett.
Csak remélni merem, hogy egyszer majd Helena megbocsát nekem...