Második esély

7.

Helena

Sikerült eljutnom a táborba anélkül, hogy bárki is megállított volna. Amikor aktát készítettek rólam, összehazudtam mindent. Csalás, kémkedés, hazaárulás, és a többi.

A diktatúrám alatt megtanultam úgy nézni, hogy szinte már ölni lehetett vele, így nem szóltak rám amikor nem engedtem, hogy kopaszra vágják a hajam, és amikor nem vetkőztem meztelenre a férfiak előtt. A többiek azonban nem mertek ellenkezni.
A többi nő csak hüledezve nézte, ahogy elindulok dolgozni.

Sergey

-Főtitkár úr, kérem nyugodjon meg!
-MÉGIS HOGY LEHETNÉK NYUGODT, AMIKOR A MENYASSZONYOM ELTŰNT?! - vágtam Sztálinhoz az első kezembe eső dolgot, ami történetesen egy keményfából készült levélnehezék volt. Ő csak félrehajolt, és rezzenéstelen arccal folytatta:
-Azt javaslom, hogy fokozottan ellenőrizzük a vasútállomásokat, és az egyéb tömegközlekedési lehetőségeket.
-Maga szerint nem ez volt az első dolgom?!
-Mindenki hibázhat - jelentette ki fapofával.

Nem, nem fogom elismerni a hibáimat. Csak azért van még a helyén, mert jó munkát végzett a háború alatt.
A többi párttag már rég igyekezne előkeríteni Helenát, hogy mindenféle kitüntetésben részesülhessenek,
Sztálin meg azt hiszi, hogy ő lesz az utódom, így nem csinál semmit.

Azért ne siessünk annyira!

-Maga szerint ki felelne meg az utódomnak a jelen helyzetben? - adtam be az adu-ászomat. Ezzel a kérdéssel minden tagot sarokba szoríthatok, ugyanis senkinek sincs akkora bőr a képén hogy saját magát mondja. Még neki sem.
-Talán Nyikita Szergejevics elvtárs - felelte hosszú töprengés után.
-Megfontolom. Elmehet.

Elégedetten dőltem hátra a székemre. Ezzel a kijelentésemmel sikerült mozgósítanom a legjobb emberemet. És ha Sztálin keres valakit, az biztos hogy megtalálja. Hatékony munkaerő, csak megfelelő motivációra van szüksége.

Otthon minden a legnagyobb rendben volt, kivéve, hogy Albert és Luna a lehető legellenségesebben viselkedtek velem. Mivel én lettem kinevezve a nevelőjüknek, csírájában el akartam fojtani a problémát.

-Albert és Luna itt marad, a többiek mehetnek a végén - szóltam vacsora közben, ennek ellenére mindketten felálltak az asztaltól, amikor Tatjana is befejezte az evést.

-Azt mondtam, hogy a két Weinehmer gyerek marad! - emeltem fel a hangomat, mire visszafordultak, és duzzogva leültek velem szembe az asztalhoz. Luna összefonta maga előtt a karját, és szúrósan nézett, míg Albertnek csak a tekintete árulta el, hogy hova kívánna. Egy ideig csak néztem őket, hátha elmondják mi a bajuk, és sikerrel is jártam. Vagyis csak majdnem.

-Mit akarsz? - kérdezte Albert.
-Fiatalúr, nem gondolod, hogy kedvesebben kellene beszélned a nevelőapáddal? - szándékosan voltam kedves, mert tudtam, hogy ha sikerült felbőszítenem őket, akkor végül kifakadnak. Így is lett.
-Te sosem leszel az apánk, azután, amit anyával tettél! - vágta a fejemhez Luna. Ehhez nem tudtam mit hozzászólni. Mit csináltam én Helenával? A döbbent arckifejezésemet látva Albert folytatta:
-Ne add az ártatlant, anya elmondta nekünk, hogy mit fogsz csinálni vele!
-Mit csinálnék anyátokkal? - fakadtam ki én is.
-Nagyapa után küldöd! - adta meg a választ a kérdésre Luna, bennem meg megállt az ütő. Mi az, hogy a nagyapjuk után küldöm? Hisz Helena szülei már régóta halottak!

Aztán leesett.

Helena így akarta a gyerekek tudtára adni, hogy ki fogják végezni. De akkor miért ment el, ha tudta, hogy meg fog halni? Vagy már a kezdetektől fogva le akart lépni, és így adta meg nekik a ,,magyarázatot"? A fene se tudja. Mindeközben Luna elkezdett sírni, ami csak fokozta az idegességemet?