Második esély

15.

Mihail

Szótlanul figyeltem az előttem ülő két gyerek játékát, miközben fejben egyre inkább máshol jártam.

Anyán, és a testvérein gondolkodtam. A múltjuk, és a tetteik elgondolkodtatóak voltak. Anyának, hogy megölte a saját apját... Én nem tudnék ilyet tenni apával. Mondjuk ő nem is olyan, mint amilyen anya apukája...

-Mihail! - rántott vissza Natasha a valóságba - Min gondolkodsz?
-Semmin - ráztam meg a fejem, de addigra Luis is felnézett.
-Nem ismerlek hosszú ideje, de tudom, hogy valamin nagyon gondolkodtál.
-Nem fontos - ráztam meg a fejem ismét.

Végül rám hagyták, és játszottak tovább.
Nem is baj.
Erről nekik nem kell tudniuk.

Eredetileg iskolába kellett volna mennem, de nem volt kedvem, így ide jöttem.
A testvéreimet egy kicsit sajnálom ugyan, de ha egyszer csak én hallgattam ki őket! Anya meg odalent beszélget a konyhában Nikolett-tel, de anyának fogalma sincs arról, hogy én itt vagyok fennt.

Déltájban már nem akartam tovább ott alkalmatlankodni, így sétáltam egyet a városban.
Épp a pályaudvaron voltam, és a nagy sürgés-forgásban valaki megrángatta a kabátom ujját.

-Monsieur, tudna nekem segíteni? - csiripelte egy francia kismadár, én készségesen megfordultam. Egy velem majdnem egyidős lány állt előttem, azonban a tökéletes kiejtése ellenére sütött róla, hogy amerikai.
-Miben lehetek szolgálatára miss? - kérdeztem vissza angolul.
-Megmutatná kérem, hogy merre van az Ulitsa Bol'shays Ordynka? - csipogta, nekem pedig összerándult a gyomrom.

Ott töltöttem a délelőttöt!

-Persze, miért ne? - karolok belé, és elindultam vissza a nagynénémék utcájába.
Végül is, hosszú az az utca, hitegettem magam.

Kerülő nélkül odavittem ahova kérte, viszont amikor megállt Nikolették dácsája* előtt, azonnal ott akartam hagyni szegény lányt, ő azonban megragadta a karomat, és behúzott a házba.

-Mihail, hát te? - hallom meg a nagynéném hangját mögöttem, mire a lány elcsodálkozott.
-Ti ismeritek egymást?
-Aham - nyögöm nagyon értelmesen.
-Hát persze, Mihail édesanyja a testvérem! - csapta össze a kezét Nikolett - És te Emma mi járatban vagy? Végre elszántad magad, hogy meglátogasd a húgod?
-Olyasmi... - motyogta az Emma nevű lány, és körbenézett - Apa hol van?

-Édesapád reggel elvitte Beccát, hogy együtt töltsenek egy kis időt, szóval velem kell beérned - hadarta a nagynéném - Sajnálom - sütötte le a szemét, amit nem értettem.
-Nikolett, te meg kivel beszélgetsz? - hallottam meg egy hangot a konyhából, majd megjelent anya, a hang gazdája, én meg lefőttem rendesen, ahogy végignézett rajtam.
-Neked nem iskolában kellene lenned? Egyáltalán mióta vagy itt? - nézett rám kérdőn, én pedig azt se tudtam, hogy mivel mentsem ki magam a helyzetből. Szerencsére Nikolett kisegített.
-Reggel összefutottunk, és felajánlotta, hogy segít, mert jó sok mindent vettem, most meg gondolom Emmát kísérte el ide - anya még egy ideig fürkészett minket, aztán visszament a konyhába. Átlátott rajtunk, de most elnézi nekünk ezt a kis füllentést.

-Izé... -szólalt meg hirtelen Emma mellettem - Van a városban valami festőbolt, ahol tudnék vásznat venni?
-Persze, Mihail majd elkísér, ugye? - nézett rám Nikolett azzal az ,,úgyse mersz nemet mondani" mosolyával, én meg csak bólintani mertem.

Ahogy kiléptünk a lakásból, a lány hirtelen elkapta a karom, és kérdések áradatát zúdította rám.
-Ki volt ez a nő? Az anyukád? És a kislány? Egyáltalán mióta ismered Nikolettet?
-Elég! - azzal futásnak eredtem, ő pedig utánamszaladt. Gyáva dolog elfutni, hát még egy fiútól, de ha egyszer nem tudok a lányokkal beszélgetni! A társaságukat nem is keresem, a fiúkét sem, amolyan kirekesztett vagyok, csak éppenséggel én magamat határoltam el tőlük. Öt testvérrel épp elég dolgom volt, az érdeklődésem is más, most pedig itt van még Natasha is.
Az osztálytársaim baszogtatnak is ezért, de nem foglalkozom velük.
Ők csak azt hiszik, hogy felsőbbrendűnek hiszem magam, közben ez kurvára nincs így.

Befordultam egy sikátorba, utána visszanéztem; végre sikerült leráznom, amikor egy gúnyos hang harsant fel mögöttem.
-Na most melyik lány elől futsz Mihail? - a kijelentését röhögés követte, miszerint nincs egyedül.
Megforgattam a szemeim.

Sztroljo.

-Hagyj most békén! - löktem oda neki, mire felcsattant.
-Tehát úgy?! Ha őfelsége nem született volna a párt főtitkárának fiaként, most könyörögnél nekem, hogy ne bántsalak! De tudod mit, most megkapod a magadét! - azzal fellökött, mire a falnál álló kukáknak estem. Az esésemet kaján röhögés kísérte, mire felpattantam, lekaptam magamról a kabátomat, és támadó állást vettem fel.
-Ó, szóval a Romanov verekedni akar! Fiúk, jól nézzétek meg, ahogy szétverem az önelégült képét! - rontott nekem. Kikerültem az öklét és kigáncsoltam.
-Csak gáncsolni tudsz? - törölte meg a koszos arcát, mire csak felvontam a szemöldököm, ami csak még jobban felbőszítettem. Ész nélkül szaladt felém, mire csak fél kézzel elkaptam az öklét, a másikkal pedig behúztam neki. Elengedtem a csuklóját, helyette a felsője nyakát ragadtam meg és arcon ütöttem. Ezután hasbarúgtam, mire vészesen elkezdett öklendezni. Nagy kegyesen elengedtem, mire az egyik kukához szaladt, és belerókázott. Körbenéztem.

-Valaki akar még a Romanovtól valamit? - utaltam a rókázó Sztroljóra, mire egy lépéssel tágult körülöttem a kör. Észre se vettem, hogy ennyien vannak. 

Felvettem a kabátomat, kiléptem a sikátorból, amikor belebotlottam abba, aki elől elfutottam. Már indultam volna, amikor elkapta a karomat, és rácsapott a fenekemre.
-Maga normális?! - akadtam ki, miközben éreztem, hogy az arcom forrósodik - Mégis mit képzel magáról?!
-Tudtam.
-Mégis mit?!
-Csak tőlem fél, vagy az összes lánytól? - kérdezte ártatlanul.
-Többet nem szólok magához! - préseltem ki magamból, azzal elindultam a legelső bolt felé, ahol kapni lehetett ecsetet, vásznat, meg mindenfélét.
-Várjon már! Hé! - szaladt utánam, én meg összeszorítottam a számat, nehogy bármit is mondjak neki. A bolt előtt megálltam, ő pedig nekem jött. A bejáratra mutattam, ő pedig bólintott. Bementünk, (mert szegény bácsi, aki vitte a boltot, csak oroszul tudott, tehát mentem) és Emma mint egy kisgyerek: össze-vissza szaladgált a sorok közt, kérdezte, hogy mi micsoda, én meg fordítottam a bácsi válaszát.
-A barátnője? - bökött egyszer csak Emmára a bácsi.
-Dehogy, még csak az kéne! - tiltakoztam hevesen, mire egy kérdő tekintet volt a válasz - A nevelőanyja és a nevelőanyám testvérek - magyaráztam el dióhéjban.
-Ezek lennének - lépett mellém egy rakat valamivel a karjában az említett ,,unokatestvér". Fizettem, mert Emmánál természetesen csak dollár volt, azzal mentünk vissza Nikolettékhez.

-Öhm... Lenne egy kérésem... - kezdte, amikor befordultunk az utcájukba - Állna modellt a portrémhoz?
-Mi? - torpantam meg. Ez nem sok jóval kecsegtet...
-Meg akarom festeni a portréját - magyarázta - Amikor találkoztunk, a pályaudvaron, már akkor meg akartam, ezért kérdeztem a boltot.
-Mikor akarja? - erre már elmosolyodott. Hihetetlen, hogy két szónak mekkora ereje van.
-A holnap estét nálunk tudná tölteni?
-Megoldom.
-Köszönöm! - borult a nyakamba, engem meg elborítottak az emlékek.

Anastasia...

-Mennem kell - fejtettem le magamról a kezeit - Holnap mikor jöjjek?
-Holnap öt-hat óra?
-Rendben. Viszontlátásra
-Viszlát!

___________________________________________________
*Dácsa= nyaraló, üdülő, hétvégi ház orosz nagyváros környékén, én most a belvárosi kertes házaknál is így használom.