Helena Weinehmer lehetett volna egy átlagos nő, de nem lett az. Ahogy Sergey se lett az. De ez nem is lett volna akkora baj, ha nem jött volna 1939. Az idősebbek tudják, hogy mit jelent.
A kisebbek meg nézzenek utána.
Ez egy történet az igaz szerele...
-Nem, nem, nem és nem! - vágtam Valerij fejéhez egy tányért. Kikerülte, az edény pedig ripityára tört a falon. -Befejeznéd? - nézett rám unott arccal. -Nem! - válaszoltam, mire vállat vont, egy lépéssel előttem termett és elkapta mindkét kezem. -Eressz el! - keltem ki magamból, de meg se hallotta. A falhoz szorított, és megcsókolt, én pedig szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Legszívesebben elolvadtam volna a karjában, de nem, nekem gyűlölnöm kellene őt, de egyszerűen nem tudom nem szeretni. Én ezt nem bírom. Én gyenge vagyok a gyűlölködéshez. Sírni kezdtem, mi mást csinálhattam volna? Valerij elengedte a kezem, lerogytam a földre, és ott sírtam tovább. Ő követett oda is, és próbált megvigasztalni. -Mit csináltak veled? - suttogta. -Mindent, amit el tudsz képzelni - fúrtam a fejem a vállába - Levetkőztettek, összefogdostak, megaláztak-- ahogy felidéztem az ottani eseményeket, elcsuklott a hangom. -Többé nem hagyom, hogy ilyet tegyenek veled - suttogta a hajamba, mire megint rámtört a sírás. Szeret engem, erre tessék, én tányérokkal dobálom. Óvatosan felemelt, felvitt a szobánkba, letett az ágyra, betakargatott, és átölelt. Utálni akarom, de képtelen vagyok rá. Ahogy Valerij lélegzete lelassult, óvatosan kibújtam a karja alól, utcai ruhát vettem fel, és elhagytam a lakást. A tervem az volt, hogy eljutok Valdajba, onnan meg valami testvérvárosi program keretében elszököm. Hajdúböszörmény, azt hiszem, így hívják. Egy magyar város, közepes lakossággal.
Miután sikeresen eljutottam Valdajba, a városházára mentem, hogy megkérdezzem, tudnak-e segíteni az odajutásban. Nagyon megörültek, amikor a kérésemet eléjük tártam, hiszen ezzel a szovjet-magyar kapcsolatokat is megerősíthetem, mondták. Engem nem érdekelt, csak jussak el ebből az átkozott országból. Már az ottani életemet terveztem meg a vonaton ülve, amit azzal kezdtem, hogy magyar szavakat tanultam, amikor közölték velem, hogy az állomáson már várni fog a magyar bizottság Debrecenben, valami átszállás miatt. Vidáman szálltam le a vonatról, amikor két katona ragadott meg, és elkezdtek vinni egy másik vágány felé. Fellöktek a vonatra, ahol már Valerij várt rám. Ő is megragadott, és belökött egy fülkébe. -Mégis miért szöktél el?! - már emelte a kezét egy pofonra, de ehelyett egy kis nyakast kaptam - Mindent megadok neked, hagyom, hogy kiabálj velem, és hogy mindenfélét hajigálj hozzám, és erre te?! Hálátlanul elszöksz! Hát ezt érdemlem?! - én ezt csendben hallgattam, és vártam, hogy befejezze. Hirtelen megrázott a vállamnál fogva, mire kitört belőlem a sírás. Erre elengedett. -Velem még egyszer nem játszod el ezt! - fordult el - Még egyszer nem dőlök be neked... - motyogta, én meg csak keservesen sírtam, megállás nélkül. -Fejezd már be! - kiabált rám egy idő után, mire csak még inkább rámjött a sírhatnék. Otthagyott, és egy katona jött be helyette, aki ráérősen rágyújtott. Amikor már viszonylag nyugodt voltam, kértem egy szálat, de nem adott, helyette ő is otthagyott, bejött egy másik. Időközben a vonat elindult, és a lehetőség, hogy új életet kezdhessek, elillant.
_________________________________________ Emberek, sajnálom, hogy csak ilyen kis semmiséget hoztam, nem ezt szokhattátok meg tőlem... 😞 Viszont, cserébe hoztam valami újat! Tudom, van mit finomítani a rajztudásomon, de hoztam nektek egy rajzot Heliről és Sergeyről!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Mondanám, hogy no comment, de érdekel a véleményetek. További szép, akármilyen napszakot!
