Második esély

36.

Emma

Hazaérve első dolgom volt, hogy szinte az összes ruhám kiselejteztem. Hogy miért?
Mihail megváltoztatott.
A vele töltött idő alatt rájöttem, hogy a viselkedésem mint egy ribancé, és hogy a szüleim válásánál kezdtem el így viselkedni. Mihail mellett önmagam voltam, és ilyen is akarok maradni, ezért mindent, amit a korábbi énem szeretett, kidobtam, a festményeimet kivéve. Volt egy ládányi konyakom a festegetéseimhez, azt levittem apámnak és bocsánatot kértem tőle, amiért így viselkedtem vele az évek alatt, meg mert hogy ennyi alkoholt rejtegettem előle. Sejtettem, hogy az őszinteségem ellenére is megbüntet, igazam is lett, egy hét szobafogságot kaptam, amit én becsülettel le is töltöttem, még ha nem is figyelte, hogy betartom-e. Legalább tudtam a festésre koncentrálni. A büntetésem alatt festettem a legszebb képeket. Ezeket már csak a Mihailról készült három kép körözi le. A büntetésem letelte után minden ruhám és festményemet lehordtam a garázsunkba, és szépen eladogattam őket. Amikor egyik nap apám hazajövet a munkából meglátta, hogy nagyban seftelek, kis híján bezáratta velem a vásárt, és csak azután békélt meg, hogy látta, miktől is akarok megszabadulni. Két hét alatt szinte mindent eladtam, és mit ne mondjak, szép kis summára tettem szert, amiből már normális ruhákat vettem. Furcsamód, normálisan öltözködni kevesebbe kerül. A kimaradt pénzből óvatosan, nehogy apa gyanút fogjon, eljártam egy orosztanárhoz, hogy meglephessem vele Mihailt. 

Mihaillal szinte minden nap leveleztünk. Egyik levelében megírta, hogy hamarosan majd Olaszországba költözik a családjával, és mire összeházasodunk, lesz egy saját házunk. Én erre azt írtam neki, hogy azért majd hagyjon nekem is egy kis tennivalót, és a mondat végére egy ,,UwU"-t raktam. Erre azt a választ kaptam, hogy nekem egészen más munkát szán, de amikor én ezt elolvastam, nem bírtam ki, hogy ne sikítsak egyet, mire apám felszaladt a szobámba, hogy mégis mi történt, én meg egy szerencsétlen pókra fogtam az egészet.

Apa egyébként elég rosszul viseli a változásomat, bár szerintem örülhetne is.
-Egyébként Laurenékkel mi újság? Régóta nem voltak már itt - jegyezte meg egy nap vacsora közben.
-Nem tudom, egy ideje már nem beszélünk - feleltem.
-Miért nem?
-Mert rájöttem, hogy rossz irányba tartottam velük - mondtam ki duzzogva, amit apa hallani akart.
-Ez szép és jó, hogy erre magadtól rájöttél, de én a hirtelen jött személyiségváltozásod okát szeretném megtudni.
-Érdekes módon amikor felvettem azt a stílust, észre sem vetted! - csaptam le a villámat az asztalra - Most, amikor meg normálisan viselkedem, meg rögtön furcsálsz mindent! - felpattantam azzal a céllal, hogy felmegyek a szobámba, de apa utánamszólt.
-Akkoriban sok volt a dolgom! Mire hazajöttem, már rég olyan lettél amilyen! Emma! - felmentem a szobámba, és reggelig ki sem jöttem.

Reggel egy trillázó hang és tulajdonosa rontott be a szobámba, azzal a célzattal, hogy felkeltsen. Reflexből hozzávágtam az illetőhöz a párnát, amikor is tudatosult bennem, hogy a négy éve nem látott anyámat dobtam meg a párnámmal.
Tehát hozzávágtam még egyet.
-Kislányom, hát így kell viselkedni jóanyáddal? - akadt ki a drágám.
-Nem... - morogtam a másik oldalamra fordulva, hétvége révén.
-Hát akkor--
-Apának be se kellett volna engednie a házba - szakítottam félbe, mire elképedt, legalábbis szerintem, mert nem láttam az arcát. Hogy megelőzzem a baszogtatását, felkeltem az ágyból és az ajtó felé terelgettem.
-Kimennél kérlek? Öltöznék... - azzal az orrára csuktam az ajtót. Mégis mi a jó kurva eget keres itt anyám?! Négy évvel ezelőtt lelépett, és azóta csak a filmjeiben láttam, már ha megnéztem őket egyáltalán. A konyhába leérve apa és anya nagyban beszélgetett valamiről, de amint észrevettek, elhallgattak.
-Te hívtad ide, mi? - förmedtem apámra, aki csak beleivott a kávéjába.
-Nem kislányom, édesanyád magától jött, hogy megnézze, hogy vagy.
-Aha, persze - mondtam, majd nekiálltam reggelit készíteni magamnak, amikor anyám megszólalt mögöttem.
-Csináltam neked reggelit kicsim - kedvetlenül odaültem a rántotta mellé, ami csak egy fokkal volt jobb, mint Mihail apjának a főztje, de azért ettem belőle, mert nem akartam délig éhezni.

Délelőtt anyámmal szétnéztünk a városban, bementünk néhány üzletbe, meg minden.
-Szóval, miért is hívott apa? - kérdeztem egy könyvesboltban nézelődve.
-Egyenes vagy, mint apád - a kijelentésemet egy bólintással nyugtázta.
-Emma?
-Igen? - kérdeztem hátra sem nézve.
-Ebben a pár napban amíg itt leszek, lehetnénk újra egy család, nem gondolod?
-Mi? Esélytelen - ráztam meg nevetve a fejem, mire mellémlépett.
-Miért nem?
-Mert a végére már elkezdjük azt hinni, hogy tényleg van rá esély, hogy újra egy család legyünk, és nekem kurvára nincs kedvem ugyanazt átélni, mint négy éve - sziszegtem remélve, hogy kibírom sírás nélkül. Hát, majdnem sikerült, mert egy könnycsepp kibukott.
-Négy évvel ezelőtt más volt. Apáddal rájöttünk, hogy minket nem egymásnak teremtettek - nyúlt volna az arcomhoz, hogy letörölje azt az egy könnycseppet, de én elhúzódtam tőle.
-Nekem nem. Én csak annyit fogtam fel az egészből, hogy szinte minden este összevesztetek valamin, aztán egyszer csak felkeltem reggel, és te nem voltál ott. Apát hiába kérdeztem, hova mentél, nem válaszolt, csak a tévére mutatott, amiben te voltál, és boldogan énekeltél, mintha mi nem is léteznénk. Az elején még magamat okoltam, mert mindig azt mondtad, hogy nagyon hasonlítok apára, hogy ezért mentél el, mert nem hasonlítok eléggé rád. Apának négy évét keserítettük meg mi ketten, én, mert az agyára mentem a hülye stílusommal, amit miattad vettem fel, reménykedve, hogy akkor majd visszajössz hozzánk - hadartam sírva, és ahogy a könnyeimtől láttam, kisiettem az üzletből. Anyám kiabált utánam, de nem figyeltem rá, hanem csak gyorsítottam a lépteimen. Az egyik kereszteződésnél nem néztem szét, és rossz pillanatban léptem le a járdáról, egy motoros pedig belémszaladt.

Még tompán hallottam anyám kiabálását, meg a járművek hangját, de a következő pillanatban elvesztettem az eszméletemet.