Második esély

37.

Josh

Aggódom a lányomért. Mióta hazajöttünk a Szovjetunióból, mintha kicserélték volna Emmát. És a legnagyobb traumát számomra az okozta, hogy nem tudtam, miért döntött úgy a lányom, hogy normális lesz? 

Újévi fogadalom?
Vagy az ott látott életkörülmények?
Netán az a Mihail kölök?

Végső kétségbeesésemben azt a személy tárcsáztam, akit a legkevésbé akartam, de most rá volt szükségem. Ő ismeri Emmát a legjobban, és Emma is lehet, hogy az anyjának hamarabb megnyílik mint nekem.
-Itt Cassandra White. Miben segíthetek? - trillázta vonal túlfelén egy nő.
-Szia Cas - kezdtem bele nagy nehezen - Nem hívtalak volna, ha nem lenne nagy baj, de a segítségedre van szükségem...
-Emma? - bólintottam, aztán rájöttem, hogy ő ezt nem látja, ezért megszólaltam - Igen. Eddig mindig sikerült dűlőre jutnom vele, de ezzel a viselkedésével nem tudok mit kezdeni--
-Azonnal indulok - szakított félbe - Készíts elő nekem egy szobát. Ha ügyes vagyok, hajnalra odaérek.
-Nem kell idefáradnod-- kezdtem volna bele, de megint félbeszakított.
-A lányomról van szó. Most leteszem. Szia - tette rám.
-Szia... - suttogom bambán. Remélem, ő megtudja, mi történt Emmával, mert ha nem, én kiakadok.

-Szia!
-Szervusz! - köszöntünk egymásnak a reptéren. Egy vadászgéppel jött.
-Tudom, nem egy limuzin, de célnak megfelel - nyitottam ki neki a kocsim ajtaját.
-Tudod, hogy utaztam már szekéren is - jegyezte meg szemrehányón, de én nem foglalkoztam vele.
Félúton egy kezet éreztem meg a váltón pihenő kezemen.
-Josh...
-Bele se kezdj - szakítottam félbe - Minket nem egymásnak teremtettek, és erre nagyon okosan rá is jöttünk négy évvel ezelőtt.
-De--
-Nem! Ha másért nem is, akkor Emma miatt ne.
-De ő nem örülne, hogy újra egy család lennénk?
-Épp elég nagy trauma volt neki, hogy kiszálltál az életünkből. Szerintem a mai napig nem sikerült teljesen elfogadnia a válásunkat, főleg, hogy az elején én is elfordultam tőle. Ezen a téren mindketten elbuktunk - közöltem ridegen, majd leparkoltam a házunk előtt. Halkan kinyitottam az ajtót, és felmentem a dolgozószobámba. Jópárszor aludtam már itt, még ágyam is van az íróasztal mellett, Emma pedig az utóbbi időkben vett nekem egy szekrényt, és néhány ruhát is tett bele, ami újabb aggodalomra adott okot. Sosem érdekelte, hogy mi van velem, most meg nagyon is gondoskodik rólam. Ebédet készít nekem, mosogat, főz, teljesen kifordult magából. Belenézve a dolgozószobai szekrényembe megállapítottam, hogy ez a ruhamennyiség bizony nem lesz elegendő, így bekopogtam Cassandrához.
-Csak néhány ruháért jöttem - magyaráztam, azzal a szekrényemhez léptem, és kivettem a ruháimat, meg pakoltam is benne egy kicsit, hogy legyen elég hely az ő ruháinak.
-Jó éjszakát - mondtam neki, azzal visszamentem a saját szobámba, és ruhástul belebuktam az ágyba.

Másnap reggel Cas önmagát meghazudtoló szorgalommal korábban kelt fel és csinált reggelit. Rántottát már megtanult főzni, gondoltam magamban, miközben reggeliztem.
-Majd valahogy ki kéne Emmát mozdítani a szobájából, és akkor szét tudnál nézni a cuccai közt hátha lelsz valamit - jegyezte meg, miután Emma kidobta a szobájából.
-Én? Mégis mit? - néztem fel a tányéromból.
-Talán egy képet, amin valaki rajta van, vagy egy levelet, nem tudom - szedett magának is.
-Akkor inkább menj te - vágtam vissza - Te már tudod, hogy mit keress, meg hamarabb megleled, mert-- itt elhallgattam, mert Emma jött le a lépcsőn.
-Te hívtad ide, mi? - förmedt rám, mire én csak beleittam a kávémba.
-Nem kislányom, édesanyád magától jött, hogy megnézze, hogy vagy.
-Aha, persze - morogta.

Egy feszült csendben eltelt reggeli után, Cas elvitte Emmát vásárolni, én meg megtettem minden tőlem telhetőt, hogy találjak valamit Emma szobájában, de a renden kívül semmit sem találtam. Feladva a keresést bementem dolgozni, de másfél óra múlva már csörgött a telefon.
-Josh Smith, tessék?
-Josh, baj van - hadarta Cas idegesen a telefonba - Emmát elütötték.
-Hogy mi van? - pattantam fel idegesen - Mégis mi történt?
-Mondtam neki, hogy pár napig lehetnénk újra egy család, de nem volt jó ötlet. Ott akart hagyni, én mentem utána, mire ő gyorsított, nem nézett szét, és egy motoros elcsapta.
-Máris megyek! - csaptam le a kagylót, a kollégáimnak meg szóltam, hogy szóljanak a főnöknek, hogy nem vagyok. Tizenhárom perc múlva leparkoltam a kórház parkolójában, és azt a néhány métert futólépésben tettem meg. A recepciós vénasszony kapott egy kisebb szívinfarktust, amikor nekiestem.
-Nemrég behoztak egy Emma Smith nevű lányt. Hol van? - rohamoztam meg a kérdéseimmel, mire leintett.
-Második emelet, hármas szoba - ezt hallva ész nélkül szaladtam a lift felé, ami épp akkor ment el. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, majd egy gyors kopogást követően válasz nélkül berontottam a kórterembe. A kórterem furcsamód üres volt, de ez nem zavart. Emma ágya a sarokban volt, mellette ült Cas, könnyes szemekkel nézte Emmát, de ő kitartóan bámult ki az ablakon. Első dolgom volt megölelni Emmát.
-Nem kérdezem meg, hogy jól vagy, mert tudom, hogy csak felidegesítelek vele - húztam oda az ágyához egy széket - Nem kérdezem, hogy mi történt, mert tudom, azt is hogy miért. Azt kérdezem meg, hogy mi a bajod.
-Ez az egész - nézett végre ránk - Eddig le sem szartátok, hogy mi van velem, most meg három év után hirtelen mindenkit izgatni kezd, hogy mi a bajom. Inkább adjatok tollat, papírt, meg egy borítékot lebélyegezve, és hagyjatok békén! - akadt ki, mire Cas elsírta magát - Anya, én nem...--
-Rendben, ahogy akarod - álltam fel - Cas, ha most jössz, hazaviszlek - mondtam hátra sem nézve, és elhagytam a kórház épületét. Az autóban még vártam egy pár percet, de miután Cas nem jelent meg, így visszamentem dolgozni.

Amikor hazaértem, Cas még mindig összetörve ült az asztalnál.
-Emmának bevittem amit kért - jegyezte meg csendesen - És keresgélés közben találtam valamit - azzal az asztalra rakta az eddig a lábainál heverő rajzmappákat - Ezt még én vettem neki amikor kicsi volt - mosolyodott el halványan az emlékre, én meg addig kibontottam az első mappát. Egy fatáblára feszített vászon volt benne, amire egy alvó fiú volt megfestve. Ismerős volt a fiú arca, de nem tudtam, hogy honnan, ezért kibontottam egy másik mappát. Ugyanolyan fatábla volt mint az előző, de ezen más festmény volt. A fiú is ugyanaz volt, de itt még ébren volt, és olvasott, kaján mosollyal az arcán. A legrosszabb álmaimból ismertem meg Mihail Sergejevics Romanovot. Mint egy idegbajos, úgy bontottam ki a harmadik mappát, de abban nem festmény volt, hanem levelek sokasága. A harmadik képet tartalmazó mappát Cas nyitotta ki, de rögtön azután, hogy megpillantotta a képet, rám pillantott.
-Ezt te nem akarod megnézni - mondta halálravált arccal.
-Dehogynem! - kaptam volna ki a kezéből, de erősen magához szorította.
-Ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni!
-Ígérem, csak add már ide! - amikor végre kinyithattam, a szemeim minimum a kétszereseire nőttek. A képen szintén Mihail volt megfestve, nem egy gyermekbarát módon. A kezei a háta mögött összekötve, az inge kigombolva, úgy feküdt egy ágyon, teljesen vörösen, valami istentelen élvezettől való bódultsággal az arcán.
-Ezt vajon fejből festette, vagy modellt álltak neki? - tettem fel reménykedve a kérdést, mire Cas elgondolkodott.
-Ilyen szép fiút még nem láttam, de valahogy túlságosan valóságos ahhoz, hogy csak a fejéből kipattanjon egy ilyen ötlet, ráadásul ott vannak a levelek, amiket valakinek meg kellet írnia - mutatott az asztalon heverő mappában levő levelekre a hátunk mögé. Ezután a leveleket kezdtük el olvasni, amiket kivétel nélkül mind Mihail írt. Az olvasásból a bejárati ajtó nyitódása zökkentett ki minket.
-Még egyszer köszi, hogy hazahoztál... - hallottam meg Emma hangját.
-Ne hülyéskedj már, jövök neked ennyivel, há' elütöttelek! - hallottam meg egy srác hangját, mire felpattantam Cas-szel együtt, és kimentünk az előtérbe a két fiatalhoz.
-Te mégis ki vagy? - förmedtem a srácra.
-Én ütöttem el Emmát... De esküszöm, hogy véletlen volt! - tette maga elé a kezét védekezésképpen.
-Az én hibám volt, nem néztem szét-- szólt közbe Emma.
-Na ide figyelj! - néztem rá a srácra - Most elhúzol, és ha még egyszer meglátlak a lányommal, búcsút inthetsz a motorodnak! - fenyegettem meg, és azzal a lendülettel kipenderítettem a lakásból.
-Te pedig kisasszony, mész a szobádba egy KRESZ-könyvvel! És semmi festés! - tettem hozzá, mire duzzogva feltrappolt a szobájába, és úgy becsapta az ajtót, hogy mi is hallottuk a földszinten.
-Na ezt most jól megcsináltad... - jegyezte meg Cas epésen.