Második esély

23.

Helena

Ha jól hallottam, akkor Josh és Emilliem elment valamerre. Remélem nem a meggyilkolásomat tervezik...
Hirtelen egy kezet éreztem meg a tarkómon, és fel is sikítottam a rémülettől.
-Nyugi, nem foglak bántani - suttogta Emilliem a fülembe, amitől még jobban megijedtem. Felpattantam, és Emilliemet fellökve elindultam valamerre a sötétben.
-Figyelj, csak a sebedet akarom ellátni!
-Sötétben?! - vágtam vissza.
-Josh talált a padláson néhány gyertyát, szóval?
-Rendben - feleltem vonakodva, és hagytam, hogy Emilliem kézenfogva felvezessen a lépcsőn.
-Miért fogtad meg a nyakam? - törtem meg a csendet.
-A válladat akartam megérinteni - hangzott a válasz a sötétből. Végül igaza volt, az egyik szobából fény szűrődött ki. Odabent Josh épp befejezte a gyertyák meggyújtását, és egy elsősegély csomagot pakolt ki. Kiment, majd egy lavór vízzel tért vissza. Némi bizalmatlansággal ugyan, de engedtem, hogy hátradöntsenek a hatalmas franciaágyon, aztán nekiláttak kiszedni a golyót a vállamból. Egy kínzás volt. A végére már majdnem elájultam a fájdalomtól.
-Mindent... bevallok...- már azt is elfelejtettem, hogy hol vagyok, motyogtam mindenfélét. Egy idő után már azon kaptam magam, hogy nem háton hanem hason fekszem. Nagy nehezen felültem, amikor majdnem leesett volna rólam a ruhám, ha nem kapom magam elé a kezeim. Körbenézve a szobában újra sötét volt, egyedül a Hold világított be az ablakon. Hirtelen egy idegen kéz nyúlt elém, amit elcsaptam.
-Helena, ne ellenkezz - hallottam meg a kéz gazdáját - Élvezni fogod - ígérte, nekem pedig végigfutott a hátamon a hideg. Ahogy Josh kilépett az árnyékból, megláttam azt a vigyort az arcán, amitől kivert a víz. Egy szinte teljesen sötét szobába voltam összezárva vele, és nemcsak tőle félek, hanem még a sötéttől is...
-Te fűzted ki a ruhámat?
-Igen - felelte somolyogva. Belegondoltam, ahogy a keze végigjárt a testemen, elfogott az undor. Amikor fogdosni akart, rúgkapáltam és kiabáltam, ahogy a torkomon kifért.  Valakinek a nevét is kiáltottam, de hogy kiét, arra nem emlékszem.
-Őt ne várd - zökkentett ki a reszketésből - Azok után, amit a kölykével tettél, szerintem örül, hogy megszabadult tőled.
-Hazudsz! - vágtam a fejéhez - Ő sosem tenne ilyet!
-Igen? - utáltam ezt a kaján mosolyát - Ha nem tudnád, a háború után beszéltem vele, és nem a legszebbeket mondta rólad.
-Tudom. Azért szöktem meg.
-Hát akkor?
-Azokat csak a te megtévesztésed végett mondta, arra viszont nem számított, hogy én is kihallgatom - szegtem fel diadalmasan a fejem, mire eltorzult az arca.
-Arra viszont te nem számítottál, hogy kis híján megöletted a fiát - mosolyodott el halványan, mire az arcomra fagyott a mosoly - Erre tényleg nem számítottál, ugye?
-Mégis hogy történt?
-Egyszerű. Rosszkor volt rossz helyen, a te SS-eseid pedig kis híján kivéreztették, hogy ők megélhessék a következő napot - sorolta.
-Nem... Ez nem lehet... - suttogtam magam elé, az arcomat pedig a kezembe temettem, mit sem törődve a ruhámmal.
Ezt Josh ki is használta.
Amíg én a könnyeimmel küszködtem, ő közelebb lépett, és fölém hajolt. Mire észrevette, már késő volt, és beleharapott az ép vállamba. Felsikoltottam, de szinte azonnal befogta a szám.
-Sssshhh... Nyugi... Nem volt ez olyan fájdalmas... - suttogta a fülembe, de zokogva megráztam a fejem.
Otthon akartam lenni, Sergeyjel, biztonságban. Olyan nagy kérés ez?

Hirtelen valaki berúgta az ajtót. Hunyorítva sikerült kivennem az alakját a sötétben. 
-Sergey? - kérdeztem félve. A ruhámat magamhoz szorítva felálltam, és tettem néhány bizonytalan lépést felé. Kitárta a karjait, én pedig hozzábújtam. Az addigi félelmem nagyrésze eltűnt, helyét egyfajta kellemes meleg vette át.
-Mi történt? - nézett rám aggódva, bennem meg eltört a mécses. Zokogva bújtam bele még jobban a mellkasába.
-Rossz időzítés, Sergey - hallottam meg magam mögött Josht, ezzel egy időben meg megéreztem egy kezet a hátamon, ahogy keres valamit.
-Ne nyúlj hozzám! - emeltem fel kissé a hangom, mire Sergey felkapott, kilépett a folyosóra,és elindult a földszint felé - Már azt hittem, hogy-- kezdtem bele a lépcső alján, de elcsuklott a hangom. Sergey szó nélkül magához ölelt, miközben a hajamat simogatta.
-Most már nem kell félned... Én itt vagyok... - suttogta a fülembe, miközben elindult a bejárat felé, velem a karjában.
-Nyugodtan félhetsz - hallottuk meg Josh hangját mögöttünk - Végeztem egy kis kutatást, és a szemem megakadt egy kis érdekességen - sorolta izgatottan - A te  Sergeyed valójában egy közönséges farmer Novgorod környékéről, aki a bátyjával osztozik egy aprócska földdarabon. Tudod, hogy ez mit jelent? - húzta gúnyos mosolyra a száját, nekem meg görcsbe rándult a gyomrom - Azt jelenti, hogy ha én most lelőném, arról csak mi tudnánk, senki más. Érdekes, nemdebár?
-Josh, elég lesz mára - lépett ki Owen a konyhából - Hagyjuk őket.
-Gondolj Beccára! - szólt közbe valahonnan Emilliem - Az ilyen mindig kitudódik... Inkább menjünk...
-Rendben - felelte hosszas gondolkodás után - De továbbra is rajtatok tartom a szemem!

Fellélegeztem.
-Most már elengedhetsz - kászálódtam le Sergey karjaiból.
-Hiszek neked - hallottam meg Sergey hangját, ahogy Joshhoz beszélt.
-Menjünk - fogtam meg a kezét, és magam után húztam kifelé. Az utcán lelassított, és magához húzott.
-Már azt hittem, hogy sose talállak meg - mondta elfúló hangon.
-Én hittem benned - suttogtam a mellkasára.
-Menjünk haza... Mihailék nagyon aggódnak érted.
-Rendben - mosolyogtam fel rá, és kézenfogva elindultunk hazafelé.

Útközben Sergey rám adta a kabátját, mert ugye ő egy úriember.