Második esély

33.

Helena

A napok teltek, amikből aztán hetek lettek, majd hónapok, mígnem azon kaptuk magunkat, hogy egy hét múlva esküvő. Sergey egyre gyakrabban felejti el az ebédjét, ezért én egyre gyakrabban járok be a Kremlbe hogy utánavigyem. Most is azért mentem utána, viszont nem találtam az irodájában. Otthagytam az asztalán, nem akartam zavarni, meg hát, nekem is van dolgom otthon. Kifelé menet kijöttek egy ajtón egy megbeszélésről, viszont az egyikőjüknek szemet szúrtam.
-Hé, maga! - úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy rólam lenn szó, de pontosan tudtam, hogy kihez tartozott a hang. A hang gazdája a Politbüró egyik tagja volt, akivel sikerült konfrontálódnom a táborban. Észrevette, hogy nekem, és egy csapat nőnek nincs lenyírva a haja, és követelte az elmaradás pótlását, viszont itt jöttem a képbe én és a gyilkos nézésem, ami még őt is megrettentette, éppen ezért utált meg. Reménykedtem, hogy akkor találkozunk utoljára, de tévedtem.
-Magához beszélek, nem hallja? - kapta el a karom, mire azonnal megfordultam. Ott állt előttem Vorosilov, teljes életnagyságában. Ahogy megfordultam, döbbenet ült ki az arcára. Nem akarta elhinni, hogy itt lát engem. Mit ne mondjak, én is nagyon örültem a viszontlátásnak...
-Te?! - adott hangot a döbbenetének.
-Csak maga - vágtam vissza sértetten. A körülöttünk levők csak döbbenten pislogtak. Sikerült kiszúrnom Sztálint is közöttük, de szemmel láthatóan ő sem tudott nagyon mit kezdeni a helyzettel.
-Elnézést, lenne szíves bemutatkozni nekünk? - kérdezte egy pocakos öregúr. Berija. Egy szoknyapecér... Szerencsére ekkor egy nem várt személy sietett a megmentésemre.
-Helena, te? - Thomas volt az. Nem tudtam, hogyan szólítsam meg, nehogy bajba keverjem, ezért maradtam a bátyusnál. Egy gyors ölelés után Thomas a többiekhez fordult.
-Uraim, bemutatom Önöknek a húgomat, Helena Weinehmert - míg a többiekkel sorban kezet ráztam, Sztálin félrevonult Vorosilovval egy oszlop mögé. Nem mentek elég messze, így minden szavukat tisztán hallottam.
-Figyelj Vovszi, ez a hölgy egy nagyon fontos ember menyasszonya, jövőhéten már felesége. Tudom, hogy mi történt köztetek annak idején, de arra most kérlek boríts fátylat, rendben? Nem kell sokáig kibírnod, hamarosan elhagyják az országot, kikiáltjuk őket dezertálóknak, és vége. Bírd ki - ez megijesztett. Még mit tudnak rólunk? Amíg nem figyeltem, Thomas karon ragadott, és vezetni kezdett a folyosók labirintusában.
-Mégis mit keresel te itt? - pirított rám.
-Sergey otthonhagyta az--
-Mégis mi dolgod van vele?!
-Eljegyzett - erre megdermedt köztünk a levegő.
-És mégis mikor akart engem megkérdezni? - elkezdett egy véletlenszerű irányba húzni, de kihúztam a kezem az övéből.
-Másik irány - magyaráztam, mire hagyta, hogy elvezessem Sergey irodájához. Halkan be akartam kopogni, de a bátyám vaddisznó módjára rontott be az irodába. Sergey felkapta a fejét a hirtelen látogatóra, én pedig küldtem felé egy bocsánatkérő pillantást.
-Minek köszönhetem a látogatását, Thomas? - kérdezte nyugodt hangon.
-Helena kerek öt perce jelentette be nekem az eljegyzésüket - vágta rá mogorván.
-Matteo azt mondta, hogy ahogy tud, szól neked is - védekeztem a kezemet magam előtt feltéve.
-Engem nem az zavar, hogy későn szóltak, hanem az, hogy egyáltalán nem szóltál erről. Harmincegy istenverte évig azt se tudtam, hogy Helena él-e vagy hal, erre egy jött-ment már el is venné - most nem kiabált, viszont a hangja remegett az elfojtott dühtől. Hangtalanul odaléptem mellé, és átöleltem.
-Akkor jöjjön velünk Olaszországba - felelte könnyedén Sergey.
-Tessék? - hökkent meg a bátyám.
-Jól hallotta. Az esküvő után azonnal indulunk.
-És hol fognak lakni? - kérdezte szkeptikusan Thomas - Hét gyerekkel szerintem kissé necces szállást találni, nemdebár?
-Már megvan a ház - jött a válasz -
Toszkánában egy szép nagy ház, egy hatalmas birtokkal hozzá. A ház eléggé lelakott, de mivel szerkezeti hibája nincs, ezért rábólintottam. Azonkívül, a birtokon van még egy ház, ami pont jó lesz a fiaméknak. Pár év múlva ők is esküdnek - magyarázta - Ráadásul, Nikolett és Matteo is vesz magának egy saját házat, meghúzhatja magát náluk, amíg nem talál magának házat.
-Jó, legyen - bólintott némi gondolkodás után és elhagyta az irodát.

Sergey

-Valamiről beszélnünk kellene - szólalt meg hirtelen Heli, miután Thomas elment. Ránéztem, ezzel jelezve, hogy nyugodtan kezdjen bele, figyelek.
-Sztálin tud mindenről - suttogta immár falfehéren - És most már Vorosilov is - erre már nekem is bennrekedt a levegőm.
-Mégis honnan?
-Vorosilov most tudta meg, amikor találkoztunk Sztálin mindent elmondott neki, hogy megnyugodjon, de ő... - halkult el, de tudtam, hogy mire gondol. Fél, hogy elkapnak minket. Épp ettől akarom megmenteni őket. Megfogtam az asztalon heverő kezét, és enyhén megszorítottam.
-Majd én gondoskodom erről, ne aggódj - ő erre csak hálásan elmosolyodott.
-Szeretlek - mondta, azzal megcsókolt, majd kiment. Az ajtóból még visszamosolygott rám, és végleg elhagyta az irodám, én pedig csak ott ültem bambán és néztem az ajtót, amin kiment.

Valahogy túlságosan is gyorsan ment.

Nem aggódott, hogy de mégis satöbbi satöbbi, nem akadékoskodott, hogy mégis hogyan akarom megoldani, nem, egyszerűen csak tudomásul vette és kész. Mondjuk miután visszaemlékeztem, rájöttem, hogy csak Cecíliának voltak ilyen hülyeségei, Heli szinte az első perctől fogva megbízott bennem.
Te hiányoztál az életemből.

Nikolett

Szépen csendben dolgoztam a magam tempójában, egészen addig amíg Thomas be nem rontott az irodámba.
-Te tudtál arról hogy egy hét múlva lesz Helenának és Sergeynek az esküvője?!
-Egy, igen, tudtam róla. Kettő, három másodpercet kapsz arra hogy lenyugodjál, mert belédvágok valamit. És mielőtt leszidnál, hogy nem szóltam neked, elárulom, hogy én se régóta tudom.
-Mióta tudod?
-Három hónapja.
-Szerinted az nem sok?! - akadt ki rám, mire dühömben felpofoztam.
-Az én dolgom szólni neked, amikor nem is az én esküvőmről van szó? Szerinted én tudtam, hogy nem is szóltak neked? Ne rajtam töltsd ki a dühödet, csak mert te hónapokig odavagy a Kaukázusban. Egyébként pedig szedd össze magad, mert holnap egy esküvőre kell eljönnöd velem.
-Ki esküdik? - kérdezte sóhajtva.
-Én és Matteo - feleltem fel se nézve a papírjaimból.
-Gondolom az esküvő után ti is mentek Olaszországba - fintorgott.
-Igen.
-Kik jönnek még?
-Sergey bátyja a családjával, Sergey szülei és Natasha keresztanyjáék - soroltam.
-Még egy kérdés: hogyan fognak hét gyereket gyanútlanul átjuttatni a határon?
-Antoniának még nincs gyereke. Natasha keresztanyja - magyaráztam - A párjával magukhoz vesznek két gyermeket, Sergey bátyja egyet, meg mi is egyet.
-Ügyes húzás - bólintott elismerően.
-Még valami? - koptattam volna le.
-Nem, köszönöm. Akkor holnap hányra menjek?
-Délután négy az anyakönyvi hivatalban.
-Jövőhéten?
-Péntek, három óra, ugyanott - kerestem ki a dátumot a határidőnaplómból.
-Rendben. Akkor majd holnap.
-Igen. Szia.
-Szia - köszönt el ő is.