Második esély

12.

Ahogy felébredtem, már tudtam, hogy hol vagyok. A Ljubjanka ismerős rácsai vettek körül.
-Sajnálom - hallottam meg a húgom hangját - Bajba sodortalak a saját, önző érdekeim miatt.
-Nem értelek... - ráztam meg a fejem.

-Találkoztam Helenával. Az a nő, aki leszedte rólunk a bilincseket, ő volt az. Amikor vége lett a háborúnak, Nürnbergben a főtitkár úr kitalálta, hogy majd itt még kikérdezi, legalábbis ezt mondta mindenkinek. De nem így történt. A főtitkár urat egy nap felhívta Josh, ő pedig ecsetelgette neki, hogy mi mindent fog Helenával tenni, hogy érzelmileg kihasználta, meg ilyesmi. Persze szó sincs ilyenről, de Helena véletlenül kihallgatta mindezt, és bánatában elutazott egy Gulag táborba, mert ezt hallotta a főtitkár úrtól. Közben kiderült, hogy Helena babát várt, amikor elment, ezért volt az elmúlt három év ilyen zavaros - mindezt ökölbe szorított kézzel hallgattam. Ordítani akartam, de tudni is szerettem volna, hogy mi történt a húgommal. Nikolett érzelemmentes hangon folytatta. - Kiderült, hogy volt ott egy asszony, akit azért küldtek oda, mert nemet mondott egy házassági ajánlatra. Az évek alatt összebarátkoztak Helenával, ő lett a kis Natasha keresztanyja. Hanem egyszer Helena beteg lett, az asszony meg inkább igent mondott, csakhogy bebocsátást nyerjen a főtitkár úrhoz. Ott aztán szépen elmesélte, hogy ő mit keres ott, beszámolt Helenáról és a kislányról, a főtitkár úrral pedig egy hónap múlva már ott is voltunk. Amikor megvizsgáltam, majdnem sírva fakadtam. Minden bordája kint volt az éhezéstől! Éheztette magát, hogy ne a kislánya haljon éhen! És csak azért történt mindez, mert az idióta megkörnyékezte! - csuklott el hangja.

-Miért nem mondtad el? - vontam kérdőre, mire ő felnézett rám.
-De hisz te odavoltál az Urálon túl! Mégis ho--
-Szerinted nincs posta?! Nem tudtál volna küldeni egy levelet? Vagy amikor bent ültünk a kihallgatószobában, akkor miért nem mondtad el?!
-És hogy mondtam volna el neked? Szia, bemutatom a kishúgunkat, Helenát. Tudod, akit legutoljára huszonhét éve láttunk. Talán így kellett volna?!
-Nem, de kitaláltad volna, hogy hogyan tálald! - már kiabáltunk egymással, amivel sikerült magunkra vonnunk az őrök figyelmét.

-Hé, ti! Befejezni!
Amíg Nikolett a sarokban hisztizett, én a sok információ feldolgozásával voltam elfoglalva.
-Miért kellett volna Helenát kikérdezni?
-Hm? - fordult felém.
-Azt mondtad, hogy Sergey mindenkinek azt mondta, hogy majd itt kikérdezi, de minek?
-Ja, hogy az. Ez hosszú történet, meg nem lenne jó, ha mindenki hallaná - amikor közelebb húzódtam, folytatta.
-Szóval az úgy volt, hogy apánk felrakott minket egy vonatra, emlékszel?

Bólintottam, hogy igen.
-Na erről Helena nem tudott. Apa azt mondta neki, hogy a vonat elé lökött minket. Azóta apa folyamatosan bántotta őt. A háború szó szerint az agyára ment. Ezután négy évvel apáék eljöttek Moszkvába egy bankettre, amit a német delegációnak szerveztek. Ott találkozott Sergeyjel. Elmentek hozzájuk, beszélgettek, többek között rólunk. Elmondott mindent, Sergey pedig adott neki egy bicskát, és megtanította használni. Megbeszélték, hogy majd meglátogatják egymást, ami pár hónappal később meg is történt, elmentek Weimarba, viszont amikor apa megtudta, hogy Helena összebarátkozott Sergeyjel, és hogy még a címüket is megadta a fiúnak, nagyon dühös lett. Sergeyre rálőtt, aztán meg nekiesett anyánknak és Helenának. Helena elmondása szerint anyánk most először próbálta megvédeni apánktól, apánk meg lelőtte.
Kegyetlen dög.
Azután meg meg akarta fojtani Helenát, aki használta a Sergeytől kapott bicskát, és végzetes sebet rajta - fejezte be megtörten, de azután nagy levegőt vett, és kifújta.

-Nem érdekel, hogy ki mit mond, én azt mondom, hogy mi nem rontottuk el sehol. Apánk őrültségéről nem tehetünk, azt pedig, hogy nem lehettünk Helena mellett, hogy támogassuk, hát sajnálom, de nem tartom magam hibásnak, és téged sem a történtekért.

-Mert mi történt? - kaptam fel a fejem, mire nagy levegőt vett, és úgy folytatta:

-Mindent elmondott nekem. Végignézte, ahogy apa lelövi anyát, majd önvédelemből úgy hasbaszúrta apát, hogy az meghalt. Szerinted mit érezhetett? Akkora sokkot kapott, hogy részleges amnéziája lett. Az utcán kóborolt, úgy vitték be egy árvaházba. Apánk hülyesége szép lassan gyökeret vert benne, és foglalkozni kezdett a politikával. Nő létére megvetették, hát feltett egy álbajuszt és egy parókát, és megjelent Adolf Hitler a politikában. Innen már ismered a történetet... - sóhajtott fel, és a hátát a falnak vetette.

-Szóval ez lett a mi folyton mosolygó kishúgunkból... - törtem meg a csendet. Nikolett rám nézett, és elnevette magát - Pontosan.

-Pontosan - hangzott a rácsok túloldaláról. Felkaptuk a fejünket az idegen hangra, ami nem sok jóval kecsegtetett. Sergey állt az ajtóban, a kezében egy kulcscsomót tartott.
-Kifelé - szólt, miután kinyitotta az ajtót.

-Miért? - szegeztem neki az első kérdésemet, hogy ne essek neki azonnal.
-Helena nem hajlandó szóba állni velem, azok után, hogy végignézte, ahogy a fejét az asztalhoz verem, haragszik rám, és bezárkózott a szobájába.

-Megérdemli - csúszott ki a számon az első gondolatom.
-Kövessenek - ránk se nézett, hanem elindult fel a földszintre, mi meg tanácstalanul követtük. Idegesített, hogy neki köszönhetem a szabadságom, de közben gyűlölöm azért, amit a húgommal tett.

Két sarok után rájöttem, hogy hozzájuk megyünk. Rövid volt a séta, ahhoz legalábbis túlságosan rövid, hogy kitaláljam, hogy mégis hogyan magyarázzam el Helenának, hogy testvérek vagyunk.

Sergey a konyhába terelt minket, ahol egy fiú és egy kislány próbált főzni valamit. Ő maga nem tudom, hogy hova ment, de a gyerekek jobban lekötöttek.

A fiú már javában serdült, ami meg is látszott rajta. Magas, vállas alkatából könnyen kitaláltam, hogy ő lesz Mihail. A kislány a konyhapulton ült, akárhányszor próbált volna segíteni neki, a fiú mindig elutasította. A kora alapján ő lehetett Natasha. Hirtelen Nikolett felpattant, kivette Mihail kezéből a serpenyőt, a tartalmát a mosogatóba borította, és nekiállt főzni.

Mire Sergey megjelent Helenával, addigra isteni illatok terjengtek a konyhában. Amikor megláttam a húgomat, felpattantam, és megöleltem.
Pár pillanat múlva Nikolett is csatlakozott hozzánk.

Helena szó nélkül hagyta, hogy ölelgessük.
Sergey viszont nem.
Kiküldte a gyerekeket, Helenát leültette egy székre, minket pedig vele szembe.
-Na most mindent elmondanak neki, amit a Ljubljankában hallottam.

Csendben végighallgatott, nem szakította félbe a beszámolónkat, hanem amikor befejeztük, szó nélkül felállt, és kiment. Mi csak értetlenül összenéztünk, de aztán Helena visszajött három gyerekkel.

-Bemutatom nektek Thomast, és Nikolettet.
Ők a ti a nagybátyátok, és nagynénétek.