Második esély

35.

Thomas

Sikerült munkát vállalnunk a városban, ráadásul mindannyiónkat ugyanarra a helyre vettek fel, ami még jobb. Egy asztalosnál kaptunk állást, amit egyikőnk sem tudott, hogyan kell csinálni. Betanítottak minket, aztán dolgoztunk egy hónapig, amikor Helena bejött az üzletbe, és megrendelt egy rakat bútort, le is mérték, meg minden, a főnök meg bejött hozzánk a műhelybe, hogy egy asszonyka rendelt egy rakat bútort.
-Tán egy palotát akar berendezni, hogy ennyi minden kell neki? - kérdezte Pablo, majd a franciaágyra nézett, amin éppen dolgozott. Azt is Helena rendelte - Mondjuk ebben az ágyban szívesen elhancúroznék vele, mit ne mondjak...
-Ha még egyszer a szádra veszed a feleségem nevét, nem lesz nyelved meg fogad - szólt be neki Sergey, mire kedvetlenül folytatta a gyalulást. Nem akartam az orrukra kötni, hogy összetartozunk, éppen ezért hallgattam, és én is csináltam a magam munkáját. Mire elkészültünk a bútorokkal, rendberaktuk Sergeyék házát, és megépítettük a csirkeólat, a gyerekek egymagukban megcsinálták a szőlőt, Matteo a kerítést, és a birtok körül a falat, Heli pedig a kertet. Teszem hozzá, hogy mivel még kezdő asztalosok vagyunk, négy és fél hónapba telt, mire megcsináltuk az összeset. Azt beszéltük Helivel és Sergeyjel, hogy a házuktól nem messze, de nem is túl közel mindenkinek felhúzzuk a sajátját, hogy azért mindenkinek meglegyen a saját tere, neki pedig főleg kell, hét gyerekkel.
Először Sergey szüleinek a házával kezdtük, meg is értem, idősek már. Utána jött a Helenáéké, majd a Nikolettéké, azzal egyidőben Valerij megvett a szomszédos birtokból egy darabot, mondván, hogy függetlenedni akarnak. Nekem mindegy, és ahogy elnéztem, Helenáéknak is az. Az viszont már zavart minket, hogy az ott dolgozó munkások közül néhány leskelődni próbált volna. Szerencsére Matteo jó magasra építette meg a falat, így nem nagyon tudtak nézelődni.

Mire a gyerekeknek iskolába kellett mennie, szépen felkötözték Helivel a szőlőt, és leckeírás után mindenki jött kifele dolgozni, vagy éppen játszani a jószágokkal, ugyanis egy nap Matteo bement a városba, és két kutyával, valamint hat macskakölyökkel jött haza. A nyolc állat ittléte óta szinte mindig kint vagyunk, de ez mindenkin meglátszik. A gyerekek arca is egészségesebb színű lett, nem is beszélve arról, hogy a zöldség-gyümölcs is a miénk, nincs vegyszerelve. Éppen a kapálásból vittem vissza a szerszámot a fészerbe, amikor hazajött Mihail és a barátnője, Emma. A lány nem sokkal a költözés után már járt itt, és majdnem havonta eljön, hogy megnézze, él-e még a vőlegénye. A legelső találkozásunkkor még azt hittem, hogy Matteo eltitkolt gyereke, vagy ilyesmi, de aztán Mihail a segítségére sietett, és felvilágosított a helyzetről. Mint megtudtam, Emma az Egyesült államokban lakik az apjával, de néhány év múlva, amikor majd összeházasodnak Mihaillal, ideköltözik hozzánk. Oké, akkor még egy ház, nyugtáztam magamban, amikor megtudtam mindezt. 

Mire mindannyian  kényelmesen elhelyezkedhettünk a saját házunkban, eltelt vagy három, három és fél év, ki tudja már... És Moszkva már csak egy távoli rémálomnak tűnik, mintha sosem éltem volna ott, és csak úgy véletlenül ismerem szinte az egész várost. Épp ezen elmélkedtem hazafelé, amikor véletlenül nekimentem valakinek.
-Elnézést! - kértem bocsánatot rögtön a hölgytől, akinek véletlenül fellöktem a kosarát. Lehajoltam, hogy segítsek neki felszedni a kiborult zöldségeket, de összekoccant a fejünk.
-Bocsánat! - majd elsüllyedtem szégyenemben, de azért szorgosan kapkodtam fel a zöldségeket, gyümölcsöket, pékárukat, és a kezébe adtam egy csokor virágot, amit szintén miattam ejtett el.
-Bocsánat! Tényleg nem akartam! - magyarázkodtam, és akkor végre rámnézett.

Zöld szeme volt.

-Semmi baj, köszönöm, hogy segített! - mondta, és már ment is, de utánaszaladtam.
-Hadd kísérjem el! Végül is, miattam esett el... - elindultunk a városnak egy olyan részébe, ahol még sosem jártam. Mint kiderült, egy temető volt az úticélunk.
-Kije nyugszik itt? - kérdeztem a sírkövek közt lépdelve.
-A szüleim, az öcsém és a férjem.
-Részvétem.
-Köszönöm - állt meg egy sírkő előtt. 

Itt nyugszik Stefano és Florentina Agosti
Fiuk Rafaelle Agosti
És Simone Caputo

-Már nem sok hiányzik, hogy én is ide kerüljek - hallottam meg magam mögött a hangját, ezzel egy időben pedig egy fegyver kattant. Megfordultam. Már emelte a fejéhez a pisztolyt, amikor rávetettem magam, kicsavartam a kezéből a pisztolyt, és jó messzire eldobtam.
-Mégis mit csinál?! Elment az esze? - próbált volna érteszaladni a fegyverért, de lefogtam.
-Ezt inkább én kérdezhetném! Mégis hogy gondolta ezt?! - ripakodtam rá, mire hevesen csapkodni kezdett. Nem szeretek kezet emelni gyengébbekre, de muszáj voltam. Megütöttem egy pontot a válla és a nyaka találkozásánál, mire elájult a karjaimban. A sír mellé lefektettem, és rendberaktam a sírt. Kigyomláltam a virágok közül, az elszáradt virágcsokrot kidobtam, és ami eddig a kezében volt, azt raktam a helyére. A kosarát a karomra csúsztattam, őt meg felvettem a karomba. Kimentem a temetőből, és megkerülve a várost kivittem az idegen hölgyet a mezőre. A kosarában levő plédet leterítettem, arra fektettem rá, én meg melléheveredtem. Lenne dolgom otthon, de a megérzésem azt súgja, hogy jobb, ha maradok. Egy darabig az eget fürkésztem, majd inkább oldalra fordultam és az arcát kezdtem el tanulmányozni.
A haja gesztenyebarna, bár világosabb, mint a Helenáé és a Nikoletté. A szeme csukva volt, de emlékeztem a színére. Smaragdzöld. Egyenes, pisze orr, az arcán néhány szeplő.
Mint egy hercegnő.
-H-hol vagyunk? - hallottam meg a hangját mellőlem. Elmosolyodtam.
-Felébredtünk, hercegnő? - az új becenevét hallva kissé elpirult, majd az égre nézett.
-Olaszországban vagyunk egyáltalán? - kérdezte ártatlanul, de nem tudtam nem nevetni ezen a mondaton.
-Igen, Toszkánában vagyunk, egy mezőn San Martino mellett - erre csak a mellkasára tette a kezeit.
-A háború óta még nem láttam ilyen szépnek az eget - mondta alig hallhatóan.
-Szerintem a háború óta még nem is nézett fel az égre - jegyeztem meg én is az eget kémlelve.
-Igaza van, de nem is volt miért - vágott vissza csendesen.
-Mi történt a szüleivel? - kérdeztem csendesen. Nikolett mondta egyszer, hogy sokszor elég végighallgatni valakinek a baját, és már jobban lesz az illető, mert kipanaszkodhatta magát.
-Mintha megérezték volna, hogy háború lesz, előtte pár hónappal meghaltak. Az öcsém a férjemmel együtt halt meg Egyiptomban. Egyik nap a Simone, a rákövetkező napon meg Rafaelle. Amikor megtudtam, hogy már nem élnek, sírva rogytam össze az ajtónkban. Nincs senkim se, tudja maga milyen érzés ez?
-Nem - ráztam meg a fejem - Nekem mindig ott volt a húgom, viszont elmondása szerint a háború után, amikor várt engem a peronon, és nem szálltam le a vonatról, kezdte azt hinni, hogy meghaltam. Aztán az utolsó pillanatban megjelentem, és zokogva püfölt egész hazaúton - elmosolyodott ezen a történeten - Az öccse milyen volt?
-Rafaelle? Egy örök  gyerek. Mindig csak viccelődött, még amikor elmentek is. Azt mondta, hogy ő lesz Olaszország hőse. Fél évvel később kaptam tőle egy levelet. Rettegett, azt írta, meg hogy haza akar jönni, meg hogy akármit megcsinál, csak ne kelljen visszamennie... - egy könnycsepp legördült az arcán, odanyúltam, hogy letöröljem, mire szinte belesimult a tenyerembe. Amikor elhúztam volna a kezem, elkapta azt.
-Ne... Még ne... Kérem... - simogatni kezdtem az arcát, mire elégedetten lehunyta a szemét. Csendben feküdtünk a fűben, én simogattam az arcát, ő meg élvezte.

-Sajnálom, de nekem mennem kell - álltam el egy jó háromnegyed óra múlva, mire szomorúan felült a pokrócon. Picit mintha még duzzogott volna is.
-Persze, menjen csak. Megértem. Biztos van jobb dolga is, mint-- itt elharapta a mondatot.
-Tényleg sajnálom, de a szállásom jelenleg a húgoméknál van, és a saját lakásom meg sehogy sem áll - erre már kevésbé volt szomorkás.
-Engedje meg, hogy segítsek! - állt fel, és néhány gyors mozdulattal összehajtogatta a pokrócot, amin eddig heverésztünk - Elvégre elkísért engem, meg kihozott ide azok után, hogy a szeme láttára, tudja, azt próbáltam, meg meg is vigasztalt...
-Rendben, jöjjön... Öm, hogy is hívják?
-Bianca. És önt?
-Thomas - ajánlottam fel neki a karom, mire hálásan elfogadta azt.
-Köszönöm.
-Igazán nincs mit.