Második esély

17.

Emma

Elaludt. Olyan édesen alszik. Legszívesebben magammal vinném haza is, de apa biztosan elintézné, hogy be ne tehesse a lábát az Államokba. Még egy kis ideig szeretgettem az arcát, de aztán engem is elnyomott az álom.

Hajnalban felkeltem, mert szomjas voltam. A szobámba beérve a szemem megakadt a tegnapi képen róla. Szerencsére a konyak megtette a hatását, és sikerült majdnem tökéletesre megfestenem a fiút. Addig-addig nézegettem a képet, hogy hajnalodott, nekem pedig támadt egy ötletem.
Három képet akartam róla. Mivel nem volt sok időm, nem foglalkoztam sokat az alvó fiúval, de nem is kellett. Minden tökéletes volt. Az alvástól összekócolódott haja, a megvilágítása, a póz, amiben feküdt, szóval tényleg minden. Gyorsan előkerestem a festékeimet, felkaptam az egyik vászon-táblát, és nekiálltam megfesteni a legszebb fiút, akivel valaha találkoztam.

Viszont volt egy kis bökkenő.
Nem volt konyakom.

Kétségbeesetten néztem szét a szobában, amikor megláttam a tegnapi vodkát. Nem haboztam, kortyoltam egy keveset belőle. Szerencsére tökéletesen helyettesítette a megszokott alkoholom, így sikerült megörökítenem az alvó Mihailt a hajnal első fényeinél.
Elégedetten dőltem hátra a székemben, amikor a fiú ébredezni kezdett. Leültem az ágy mellé, és az ágyra dőlve vártam, hogy felébredjen.

-Jó reggelt - köszöntem neki, mire szomorkásan elmosolyodott.
-Mi a baj? - erre csak megrázta a fejét.
-Szerintem mindketten tudjuk, hogy szeretnél beszélni róla, igaz? - erre viszont bólintott. Visszamásztam mellé, az ölembe vettem a fejét, és úgy faggattam.
-Elmondod, neked is könnyebb lesz.
-Rendben. Este megkérdezted, hogy ki volt Anastasia. Ő az első barátnőm volt. Igazából nem volt semmi baj közöttünk, mindig ő mondta meg, hogy mit csináljunk, de egyszer, amikor náluk aludtam, a semmiből csak úgy vetkőztetni kezdett. Én nem akartam, azt se tudtam, hogy mit akar csinálni, ő viszont azt hitte, hogy majd teszem, amit olyankor szokás. Amikor elmondtam neki, hogy fogalmam sincs, hogy mit akar, unalmasnak nevezett, meg azt mondta, hogy csak apám miatt jött össze velem, amúgy meg kinek kellenék-- itt elcsuklott a hangja. Magamhoz öleltem.
-Nekem kellenél - suttogom a fülébe - Kellenél nekem, viszont a világ másik végén lakom, ezért akartalak megfesteni téged, hogy ha a képekre nézek, tudjam, hogy mi várna rám veled-- én sem bírtam tovább, nálam is eltört a mécses. Sírva öleltem magamhoz, ő is sírva ölelt engem.

Fél kezét megéreztem az arcomon, majd ajkait az enyémen. Finoman mozgatni kezdi a száját, én pedig majd' meghaltam ettől a gyengédségtől. Még soha nem csókoltak meg ilyen gyengéden. Próbáltam én is hasonlóan gyengéd lenni, de aztán felülkerekedett rajtam az anyámtól örökölt rossz kurva vérem, és bedurvultam. Nekiestem a nyakának és a vállának, amit ő nyögdécselve tűr. Lejjebb haladtam a csókokkal, azonban attól a pár csóktól is, amit az alhasára adtam, már öntudatlanul piheg.
-Még szűz vagy? - kérdeztem tőle, amikor visszanyerte az eszméletét. Egy ilyen fiúnak nem igaz, hogy nincs barátnője. Szóvá is tettem neki, azonban a válasz meglepő volt.

-Anya ha másfél hete van itthon, eddig három évet töltött a Gulagon egy félreértés miatt, ráadásul babát várt, amit apa nem is tudott, hanem csak később tudta meg. Két hete öt testvérem volt, most hat. Nem bánom, mert boldog vagyok, hogy ennyien vannak, de sok időmet elviszik, a maradékot kitölti a suli és a hobbim.
-Mi a hobbid? - csaptam le rá rögtön.
-Mindenféle járművekről készítek modelleket. Van japán bombázóm, T34-esem, tengeralattjáróm, kocsim, még biciklim is! De nem annyit csinálok, hogy a külsejét! A belsejét is kidolgozom, és a végeredmény egy kívül-belül ugyanolyan jármű! - elmosolyodtam ezen a lelkesedésen. Mint amikor én festek.

-Még mindig szeretnéd látni a festményeket magadról?
-Igen.
-Hajnalban felkeltem, és addig bambultam, hogy hajnalodott, szóval...-- magyarázkodtam volna a második képért, amikor egy gyengéd csókkal belémfojtotta a szót.
-Nekem nem kell magyarázkodnod - suttogta, engem meg olyan boldogság töltött el, mint még soha. Egymást ölelve élveztük a csendet, ami most nem volt kínos, vagy kellemetlen, hogy meg kelljen törni.

-Még mindig szeretnéd a harmadik képet? - törte meg a csendet, miközben a hajam simogatta.
-Nagyon - sóhajtottam a mellkasán.
-Ma este?
-Biztos vagy benne?
-Érted akármit - mondta, ezzel egyidőben pedig valami megmozdult a mellkasomba, az arcomat meg nagyon forrónak éreztem.
-Aranyos vagy, amikor elpirulsz - jegyezte meg mosolyogva, én pedig azt se tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
-Még sose pirultam el.
-Akkor ez jelent valamit, hogy nekem sikerült ezt elérnem? - kérdezte a plafont vizslatva, miközben a hajamat simogatta.

-Na keljünk fel, mielőtt valaki ránk nyit - kászálódott fel Mihail, és a kezét nyújtotta nekem - Hölgyem?
-De csak mert maga kér rá, monsieur!

Ezután lementünk reggelizni, elmentünk Mihailékhoz, ott én leraktam a festős cuccaimat, Mihail pedig elment fürdeni. A fiú szobája legalább akkora volt, mint az enyém, ha nem nagyobb. A falakat nagyjarészt polcok borították, a polcokon pedig különböző tankok, repülők, autók és hajók makettjei terpeszkedtek. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha néznének, ezért megfordultam.

Mihail állt előttem, egy törölközővel a derekán. Te jó Isten, ahogy kinézett!
Széles váll, mindenhol izom, de nem undorítóan izmos, ráadásul az az enyhén göndörödő haja!
Zsánerem...

-Emma, minden rendben? - lépett oda hozzám, én pedig csak szó nélkül legeltettem rajta a szemem.

-Emma! - húzta el a szemem előtt a kezét, mire abbahagytam a bambulást - Minden rendben? Folyik a nyálad...
-Egy ilyen fiútól, mint te, kinek nem? - vágtam vissza, erre halványan elmosolyodott.
-Kimennél kérlek? - kérte, én pedig engedelmeskedtem neki, de csak hogy kifelé menet rácsaphassak a fenekére. Egy élvezet volt látni a kislányosan elpiruló arcát, és ahogy magára szorítja a törölközőt.
Nem vártam meg, hogy sikítozzon is, gyorsan kiszaladtam a szobából. Az ajtó előtt vártam egy kicsit, majd leskelődni kezdtem. Sajnos a kulcslyukon keresztül nem láttam semmit, így halkan benyitottam.
Tetszett a látvány.
Mihail egy szál nadrágban kutakodik a szekrényében. Hangtalanul mögé léptem, fél kézzel magamhoz húztam, másik fél kezemmel benyúltam a nadrágjába, mire egy apró kiáltás hagyta el a száját.

-Emma... Ez nem jó ötlet... Hé! - az utolsó szót már az ágyon fekve mondta. Egy rossz kurva vagyok, tudom, de ha egyszer olyan édesen szégyenlős!
-Elengednél, kérlek?
-Miért? - vágtam vissza.
-Nekem ez még korai lenne... - hebegte.
-Ahjjj, rendben... De erről még fogunk beszélni! - kacsintok rá, mire az eddigi vörössége csak fokozódik.

-Körbevezesselek a városban? - kérdezte tőlem, amikor már az utcán jártunk.
-Miért ne? - rántok vállat, mire elindul egy, a számomra teljesen véletlenszerű irányba.
-Hova megyünk?
-Vörös teret láttad már?
-Még semmit se - ráztam meg a fejem.
-Akkor oda megyünk először.
-Mihail?
-Igen?
-Neked nem iskolában kellene lenned? - néztem fel rá félve, mire csak nevetve átkarolt.
-De, ott kellene lennem, viszont találkoztam valakivel, aki miatt hajlandó leszek végighallgatni a szidalmakat majd otthon a lógásért - felelte, nekem pedig eszembe jutottak a tegnapelőtti kérdéseim.
-Izé, tudom, hogy rosszul érint téged, de szeretnék kérdezni valamit - kezdtem bele, mire kíváncsian rámnézett.
-Az a nő, aki ott volt Nikolettnél, az édesanyád?
-A nevelőanyám.
-Ééértem - húztam el a számat.
-Miért kérded?- nézett rám értetlenül.
-Mindegy. Nem fontos - fordítottam el a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Még csak az kéne, hogy megtudja, hogy el akartam happolni előle az édesanyját! Sose bocsátana meg nekem...

Hirtelen szembefordult velem.
-Legyünk őszinték egymáshoz - kérte, nekem meg könnybe lábadt a szemem. Én nem érdemlem meg ezt a fiút... Túl kedves hozzám, azok után is, amiket vele tettem.
-Miért volt olyan fontos ez a kérdés?
-Már nem fontos... - motyogtam az orrom alatt, mire csak közelebb lépett hozzám.
-Figyelj, te vagy az egyetlen lány, akivel tudok normálisan beszélgetni, és nem a testvérem. Nem fogok haragudni - tette hozzá, én pedig végre felemeltem a fejem, és ránéztem.

Olyan szép szemei vannak...

-Arra gondoltam, hogy hanem az édesanyád lett volna, összehozom apámmal - hadartam el, Mihail pedig elkezdett nevetni, és én is elmosolyodtam.

Végül is, nem is volt olyan szörnyű kimondani...