Második esély

8.

Amikor úgy-ahogy magamhoz tértem, egy fehér szobában találtam magam. Egy fehér köpenyes nő állt mellettem, valamit jegyzetelt a füzetébe. Próbáltam felülni, de amikor észrevette a próbálkozásomat, visszanyomott az ágyra és kisietett.

Amíg kint volt, addig gyorsan kikeltem az ágyból, és körülnéztem a teremben. Nagy volt a tisztaság, tehát már nem a Gulagon vagyok.
Ez megnyugtatott, viszont amikor kinéztem az ablakon, egy kisebb szívinfarktust kaptam, ugyanis az ablakon kinézve a moszkvai Vörös teret láttam. A pillanatból a szobába belépő Sergey és Natasha zökkentett ki. Az előbbi letelepedett az ágyam melletti székre, Natasha pedig felmászott az ágyra.
-Nem azért nyomtam vissza az ágyra, hogy felkeljen, és össze-vissza mászkáljon! A szervezete még nagyon gyenge, nem terhelheti! - hallottam meg az orvos hangját mögöttem.

Inkább válaszra sem méltattam. Odatámolyogtam az ágyhoz és leültem, Natasha meg az ölembe mászott. Kicsit jobb színben volt, ami meglepett, mert akkor mennyi ideig aludtam?
-Kómában voltam? - fordultam az orvoshoz.
-Csak pár napig, addig is csak mesterséges altatásban.
-Értem, köszönöm.

-Ha nem bánnák, most magukra hagynám önöket, hogy megvizsgálhassam a kislányt - szólalt meg hirtelen az orvos, azzal Natashát kézenfogva kiment, Sergeyjel egyedülhagyva a szobában.

Sergey

Nem értem Helena viselkedését. Épphogy megszereztem magamnak, sikerült elüldöznöm magamtól, és amikor újra látom, már menekülne is. Amikor elmentem érte a Gulagra, nem csináltam semmit, akkor meg miért fél tőlem? Látszik rajta, hogy nem emlékszik rám, de én csak segíteni akarok neki! 

Hazafelé a vonton csak ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben. És az, hogy vajon megbocsát-e? Meg egyáltalán túléli-e azt a sebet? Yulia szerint időbe fog telni, de rendbe jön, és ha ő mondja, akkor az úgy is lesz. Jó orvos, az Államokban szerezte a diplomáit. Még '34-ben valami adócsalás miatt akarták perbe fogni, ő meg sírva jött hozzám kegyelemért esedezve.

Érdekes eset volt.

Elhessegettem a gondolataimat, és az előttem ülő Helenára koncentráltam. A szemeit lesütötte, kifejezéstelen arccal nézett maga elé. 

-Szeretnél találkozni Albertékkel? - kérdeztem, mert láttam rajta, hogy nagyon maga alatt van, és talán a gyerekek társasága jobb kedvre deríti.

-Ha nem lenne baj, akkor Mihailékkel is szeretnék találkozni... Tudom, hogy ők nem a saját gyermekeim, de az a két hónap alatt, amit velük töltöttem, nagyon megszerettem őket, de csak akkor, ha nem baj... nem akarok semmibe sem beleszólni... - magyarázkodott zavarában, de én nem vártam meg a végét, hanem kimentem a folyosón várakozó hat gyerekhez.

-Édesanyátok felébredt. Látni szeretne titeket. Mindannyiótokat - tettem hozzá, amikor csak Albert és Luna állt fel. Én nem mentem vissza, hanem elmentem megérdeklődni, hogy Helenának mennyi ideig kell még kórházban maradnia.

Ahogy Helena papírjaival és Natashával felértem a másodikra, elhúztam a számat. A kórterem előtt egy középmagas, köpcös férfi várakozott, és bár háttal állt nekem, tudtam, hogy azzal idióta mosolyával fog köszönteni. 

Ezt a szörnyeteget egy szóval tudnám leírni.

Sztálin.

Amint megfordult, az igazam be is igazolódott. Olyan önelégülten vigyorgott, hogy egy kanál vízben is meg tudtam volna fojtani.

-Á, elnök úr! Az elébb még itt volt, azt hittem, hogy még itt találom.
-Mit akar? - förmedtem rá egyből. 
-Csak néhány formalitás, viszont van egy sürgetőbb ügyünk is - halkította le a hangját.