Második esély

25.

Mihail

-Tegnap este itthagytál... - morogta Emma reggel a mellkasomba.
-Este volt egy kis mulatság itthon, de--
-Komolyan itthagytál egy kis szórakozásért?!
-Nem fejeztem be. Apád elrabolta anyát - erre megpofozott.
-Ne hazudj!
-Pedig így van. Kérdezd meg a szüleimet - mondtam, mire kaptam még egy pofont.
-Mégis honnan veszed ezt? Apa sose csinálna ilyet! - felpattant, összepakolt és lelépett.
Ahogy hallottam, hogy becsapta a bejárati ajtót, elfogott egyfajta üresség. Nem értem. Mit csináltam rosszul?
Felkeltem, felöltöztem és lementem a konyhába. Szerencsére anyát egyedül találtam.
-Min vesztetek össze? - kérdezte hátra se fordulva.
-Megsértődött, mert nem voltam mellette éjjel, mert titeket vártalak, és amikor közöltem vele, hogy az apja rabolt el téged, azt mondta hogy hazudok.
-Ahogy látom, pofont is kaptál - nézte meg az arcomon éktelenkedő két piros foltot.
-Szerinted mit kéne tennem? - emeltem rá a tekintetem.
-Beszélek vele - gondolkodott el -, de amúgy mennyire fontos neked?
-Szeretem - mondtam ki az első eszembe jutott szót - és boldoggá akarom tenni.
-Akkor öltözz fel, vásárolni megyünk. És moss arcot, mert még azt fogják hinni, hogy én pofoztalak meg.
-Rendben - nevettem fel.

Öt perc alatt összekészültünk, és elindultunk valamerre. Útközben anya alaposan kifaggatott Emmáról, és elégedetten csettintett.
-El tudnád képzelni vele az életed?
-Igen - azzal behúzott egy ékszerészetbe.
Egy kedves néni jött elénk. Elmotyogtam egy köszönést, de a figyelmemet lekötötte a megannyi ékszer.
-Jegygyűrűt szeretnénk - anya hangja zökkentett ki a bambulásból.
-Kinek lesz? - vonta fel a szemöldökét a néni. Megértem.
-A fiam barátnőjének - mutatott rám, mire a néni is bólintott. Ezután anya és a néni megtanakodták, hogy melyik gyűrű lenne a legjobb, én kimaradtam a beszélgetésből. Végül egy fehérarany gyűrűre esett a választás egy kis gyémánttal a közepén. Kiszaladt a számon a kérdés, hogy háború után hogy sikerült gyémántra szert tenni, de a néni szerint ez nem az én dolgom. Ráhagytam, anya fizetett, és én hazamentem, anya meg Nikolettékhez, hogy beszéljen Emmával. Délben hazajött anya, megfőzte az ebédet, megebédeltünk kettesben, aztán mindenki ment a maga dolgára. Az ágyamon feküdve eszembe jutott, hogy nekem iskolába kellet volna mennem, de amilyen hamar eszembe jutott, olyan gyorsan felejtettem is el. A nagy gondolkodás közepette el is aludtam.
Arra ébredtem, hogy sírnak körülöttem. Reflexszerűen megöleltem az illetőt, de csak utána jöttem rá, hogy Natasha a bölcsiben van, tehát nem a húgomat ölelgetem éppen. Kinyitottam a szemem és Emmát pillantottam meg. Ahogy észrevette, hogy ébren vagyok, még jobban elkezdett sírni
-Sa-haj-nálom - bőgte, nekem meg belesajdult a szívem, hogy miattam van ez.
-Gyere már... - magamhoz öleltem, miközben fél kézzel kivettem az éjjeliszekrényem fiókjából a délelőtt vásárolt gyűrűt.
-Emma...
-Igen? - nézett rám könnyes szemekkel.
-Hozzám jössz feleségül? - kellett neki pár másodperc, hogy felfogja a kérdést, de az az arc, amikor megértette a kérdést, imádnivaló volt.
-Nem érdemellek meg - motyogta a mellkasomba vörös fejjel - Hazugnak nevezlek, erre megkéred a kezem...
-Naaa... Dehogynem... - csitítgattam. Nem szeretem, ha magát korholja. Egy idő után elaludt a karomban. Betakartam, és a megmaradt ebédből vittem fel neki egy keveset. Mire felértem, már ébren is volt.

-Gondolkodtam - mondta az evés végeztével - Ha összeházasodunk, hol fogunk lakni? Mármint, ha te költözöl hozzánk, a szüleid kiakadnak, ha én költözöm ide, apámék fognak kiakadni...
-Ráérsz még ezen gondolkodni - fojtottam belé a szót - Még tizenöt vagyok, tehát minimum három múlva házasodhatunk össze.
-Mennyi? Én tizenhétnek néztelek, és még akkor is fiatalabb lennél nálam!
-Mert hány éves vagy?
-Tizennyolc.
-Én tizenöt-tizenhatnak saccoltalak volna.
-Tehát fiatalabbnak nézek ki, mint amennyi vagyok? De aranyos vagy! De most inkább ölelj meg! - húzott magához ismét. Csendben öleltük egymást, amíg el nem aludtunk.

Helena

Este felnéztem Mihail szobájába, de mivel Emma is és ő is aludt, békén is hagytam őket, csak rájuk terítettem a takarót. Az éjjeliszekrényen ott tátongott üresen a gyűrűsdoboz, amit délelőtt vettünk. Akkor a közeljövőben esküvő várható. Épp főztem a vacsorát, amikor nyílt a bejárati ajtó. Jött Sergey.
-Na, mi volt? - ölelt át, és köszönésképpen a nyakamba puszilt.
-Van egy menyünk - válaszoltam, mire elhajolt tőlem, hogy rám tudjon nézni.
-Az az amcsi kislány?
-Emma - javítottam ki.
-Erről eszembe jutott valami... - törte meg a rövid csendet - Te nem szeretnél a feleségem lenni? - megfordultam, hogy valamivel visszavágjak, de köpni-nyelni nem tudtam.
-Hát... Én azt hittem, hogy csak a barátnőd vagyok... - hebegtem össze-vissza, mire egy hosszú csókkal belémfojtotta a szót.
-A. Feleségemnek. Akarlak - tagolta, hogy megértsem, én meg fülig pirultam ettől a vallomástól. A hátam mögött kaszmatolt valamit, majd felkapott, és felcipelt az emeletre. Óvatosan lerakott az ágyra és fölém hajolt.
-Nos?
-Térdelj le - évődtem vele, de csak viccből, nem gondoltam volna, hogy meg is teszi! Féltérdre ereszkedett.
-Helena Weinehmer. A találkozásunk szerelem volt első látásra. Bár egyszer feladtam a reményt, hogy valaha is láthatlak, azóta még inkább küzdöttem érted. Rengeteg hibám van, mégis, hozzám jössz feleségül?
-Igen, te bolond! - öleltem meg sírva - Nem gondoltam komolyan, hogy térdelj le!
-Érted bármit - erre még jobban magamhoz húztam.
-Szeretlek... - hátradőlve magamra húztam. Azt akartam, hogy szeressen, most, azonnal.

Sergey

Amikor Heli csak úgy magával rántott, meglepődtem, viszont tetszett ez a kezdeményezés. Finoman simogattam az oldalát, tudom, hogy ezt szereti. Kibújtattam a felsőjéből, ő pedig készségesen segített ebben. Finoman csókolgattam először az arcát, majd a vállát. Amikor a kulcscsontjához értem nyögött egy aprót. Még sosem érintettem itt, és ez az apró nyögés is nagyon imponált, szóval nem hagytam abba. Már pihegett alattam, amikor valaki kopogott. Helire terítettem egy takarót, azért ha Katja vagy Luna az, ne lássák így az anyjukat. Az ajtóban Ivan állt, és kissé feszengett.
-Öm... Mihail azt üzeni, hogy ha lesz még egy kistestvérünk, nem hajlandó ügyelni rá...
-Rendben - azzal elküldtem. Bemásztam Heli mellé a takaró alá, ő pedig hozzámbújt.
-Na mi lett az eddigi lelkesedéseddel? - motyogta a mellkasomba.
-Mihail üzeni, hogy nem akar több testvért.
-Akkor tegyél róla, hogy ne legyen - nézett rám vádlón.
-Naaa... Ne morcizz... - hiába, hátat fordított nekem, és magára húzta a takarót.
Néhány nyakharapdálás után megint ott voltunk, ahol tíz perccel ezelőtt, csak immáron ruha nélkül...

*

Reggel amikor felkeltem, az első dolog, amit megláttam, az Heli volt. Huszonhét év után végre biztonságban tudhatom, gondoltam magamban, miközben az ujjam köré tekertem az egyik hajtincsét. Még nedves, talán most mosta meg...
-Te nem akarsz elmenni fürdeni? - zökkentett ki a merengésből.
-Te már voltál, igaz? - mosolyodtam el.
-Igen - felelte álmosan, amit kifejezetten aranyosnak találtam. A kötelességeimnek eleget téve adtam egy puszit Helinek, lezuhanyoztam, felöltöztem, és lementem reggelizni, viszont már valaki ott evett az asztalnál.
Sztálin...

-Csomagolnál nekem ebédet? - fordultam vissza Helihez, aki épp akkor ért le a lépcsőn. A kérésemre csak bólintott, és eltűnt a konyhában.
-Helyes kis felesége van - szólalt meg amikor ketten maradtunk. Nem válaszoltam, inkább elkezdtem készülődni a munkába.
-Most valami rosszat mondtam? - gyújtott rá, mire kivettem a kezéből a pipáját.
-Odakint dohányozzon - szerencsére Heli megmentette a helyzetet azzal, hogy megjelent, a kezembe nyomta a táskámat az ebédemmel, és jó munkát kívánt.
-Most mérges - jegyezte meg Sztálin kedvetlenül a metró felé menet.
-Nem szeretném, hogy még egyszer eljöjjön. Ha mondanivalója van, hívjon fel, írjon levelet, várjon meg a ház előtt, de ne jöjjön be - adtam értésére, azzal hagytam, hogy az orra előtt becsukódjon az ajtó.