Második esély

38.

Mihail

-Elmentem, majd jövök! - kiabáltam be anyáéknak, majd azzal a lendülettel becsaptam magam után az ajtót, és megindultam a város irányába. 
Pár napja kaptam Emmától egy levelet, amiben megírta, hogy az anyja náluk van, és egy motoros elütötte. Az anyja még csak hagyján, de amikor ahhoz a részhez értem, hogy elütötték, gyorsan befejeztem a levél olvasását, bedobáltam egy hétre elég ruhát, és mentem is. A vonaton a lehető legrosszabbakra is gondoltam. Emma, ahogy felpolcolt törött lábakkal fekszik az ágyban... A repülőn csak azért nem evett szét az ideg, mert bealudtam. A stewardess keltett fel, hogy végállomás. A reptéren fogtam egy taxit, megmondtam neki Emma címét, amit még korábban írt meg nekem, amikor megérkeztem hozzájuk, fizettem. Szép házuk van, a ház előtt gondosan nyírt sövény, nagy gonddal kigazolt virágágyás, nemrégiben nyírt gyep. Felsétáltam a lépcsőn és bekopogtam az ajtón. Egy nő nyitott nekem ajtót, lehet, hogy Emma anyja, nem tudom, Emma nem mesélt róla.
-Segíthetek valamiben? - kérdezte csicseregve.
-Itt lakik Emma Smith? - kérdeztem erős akcentussal. Az akcentusom mindig erősebb, ha zavarban vagyok. Ezt az Emmával töltött idő alatt figyeltem meg.
-Igen, itt lakik, de mi dolga van vele? - kérdezte gyanakodva.
-A vőlegénye vagyok, Mihail Sergejevics Romanov - nyújtottam a kezem idegességemben.
-Örvendek. Cassandra vagyok, Emma édesanyja, de hívj csak Cas-nek - mosolygott rám kedvesen, és beinvitált a házba. Az előtérben levettem a cipőmet, és kaptam papucsot. Bár Cas úgy mozgott a házban, mintha legalább tíz éve itt élne, de Emma elejtett megjegyzései, és a falon függő képek nem erről adtak tanbizonyságot.
-Mondd csak Mihail, Emma mit mesélt rólam?
-Nem sokat, szinte semmit - feleltem még mindig a képeket nézegetem, mire felém fordult, majd meglátta, hogy a falon levő képeket nézegetem.
-Értem - felelte csendesen - Emma odafent van, menj fel hozzá nyugodtan - mondta, azzal bement a konyhába? Nem tudom, én mindenesetre a lépcső felé vettem az irányt. Egy szobából sírás hallatszódott ki. Bekopogtam. Valami puffant az ajtón.
-Menj el! Azok után, amiket tettél, még van képed ideállítani, hogy legyünk újra egy család?! Tűnj el, úgy is csak ahhoz értesz! - kiabálta, majd keservesen sírni kezdett, én meg csak hallgatni tudtam. Nem tudtam, hogy Emma így érez az anyja iránt. Óvatosan benyitottam. Emma az ágyon ült, egy párnát szorongatva sírt, egy könyv előtte, az ajtó nyitódására felkapta a fejét, és már dobta volna a kezében lévő párnát, amikor észrevette, ki is áll az ajtóban. Boldogan felpattant az ágyról, és a karjaimba vetette magát.
-Istenem Mihail, olyan jó hogy itt vagy! - ölelt szorosan magához, majd eszébe jutott, hogy kivel is kiabált az ajtó túloldaláról - Amiket az elébb mondtam, nem neked szántam! Tényleg!
-Tudom... - simogattam a hátát. Valami ilyet láttam apától is, amikor anya sírt - Nekem nem kell magyarázkodnod - gyengéden megcsókoltam, de amikor megszakítottam volna a csókot, a felsőmet megragadva elmélyítette azt. Már mindketten kapkodtuk a levegőt, amikor szétváltunk.
-Mihail, én...
-Fáradt vagyok - nyögtem be elrontva a pillanatot. Most, látva, hogy Emmának kutya baja, az idegesség most csapott át fáradtságba - Tényleg, nagyon fáradt vagyok. Bocsánat - préseltem ki magamból, miközben próbáltam nem összeesni. Emma ezt észre is vette, és az ágy felé húzott.
-Gyere, pihend ki magad... - a többit már nem hallottam, mert belezuhantam az ágyba, és azonnal álomba is merültem.

Emma

-Olyan édes vagy amikor alszol, tudtad? - pusziltam meg Mihail arcát, és nekiálltam volna kipakolni a cuccát.
Volna, de az utazó táskája mint nyolc tégla, olyan nehéz volt. Pakolás helyett inkább betakartam az alvó Mihailt, de az sem egy pár perces művelet volt... Mire kihúztam alóla a takaróm, megizzadtam rendesen, és csak azután jutott eszembe, hogy ráteríthettem volna egy plédet is. A lábairól leszedtem a papucsot, mert szegénykém elfelejtette. Mégis hogy a francba nincs melege abban a felsőben?, tettem fel magamban a kérdést, látva a kötött garbóját. Nagy nehezen leszedtem róla a ruhadarabot, és ezzel egy időben választ kaptam a kérdésemre: azért nem gyulladt meg benne, mert nem vett fel alá semmit. Végigsimítottam a meztelen mellkasán, és úgy hirtelen megkívántam, de úgy istenigazából.
-Miért alszol? - sóhajtottam fel, amikor kopogtak.
-Emma, édesapád beszélni szeretne Mihaillel - szólt be anyám a résnyire nyitott ajtón.
-Alszik - vágtam vissza - Majd' tíz órán át utazott, hogy lásson engem, és egész végig aggódott értem a balesetem miatt, fogadjátok már el, hogy kimerült! - húztam fel magam a semmiért. Anyám bejött a szobámba, leült mellém az ágyra és szó nélkül átölelt.
Sírni kezdtem, mint egy kislány. Szó nélkül simogatta a hátam, és mint régen, amikor rosszat álmodtam, olyan érzés volt.
-Nem muszáj szeretned, utálhatsz is - suttogta a hajamba -, de azt tudnod kell, hogy nem miattad hagytalak el titeket - erre csak még keservesebben kezdtem el bőgni.
-De... Akk-akkor miért? - kérdeztem egy kicsit megnyugodva.
-Apáddal időre volt szükségünk, és én nem gondoltam bele, hogy a válásunk ennyire megrázó lesz számodra - bőgve megmarkoltam a felsőjét, mintha akármelyik pillanatban felpattanhatna és itthagyhatna, mint akkor.
-Apát nem tudnád lerendezni? - kérdeztem bőgve - Már három istenverte napja senyvedek itt a szobámban ezzel - böktem a könyvre az állammal.  Ő csak elmosolyodott.
-Telefonált, amikor mondtam neki, hogy udvarlód van, erre ő teljesen kiborult, és most, hogy lejárt a munkaideje, valószínűleg őrült spanyol módjára jön haza - ezen nem tudtam nem nevetni. A hangoskodásunk miatt Miahil mordult egy aprót, majd átfordult a másik oldalára, amivel felhívta magára a figyelmünket.
-Már itt tartotok? - kérdezte anyám bizalmas hangon.
-Mi? Dehogyis! - szörnyülködtem el - Csak nem akartam, hogy megsüljön abban a kötött felsőben.
-Azt mondta, hogy a vőlegényed.
-Az. Három éve megkérte a kezem - mutattam meg neki a gyűrűm, amit azóta csak fürdésnél veszek le.
-Láttam valamit a kezeden, de nem mertem közelebbről megnézni - hajolt közelebb a kezemhez - Ez egy kisebb vagyonba került! Mégis honnan volt pénze rá? - nézett gyanakvóan Mihailre - Ugye nem...?
-Nem. Ő a legbecsületesebb ember, akivel valaha találkoztam - néztem én is rá - Például ragaszkodott hozzá, hogy kikéri apa engedélyét a házasságunkra. Ma már ki csinál ilyet?
-Kissé régivágású - védte anyám, mire megráztam a fejem.
-Nem kicsit, nagyon - kontráztam rá - Kikötötte, hogy esküvő előtt nincs szex - erre anyám csak elismerően hümmögött egyet.
-Igazad van. Teljesen régivágású - ezután már csak magunkba szállva gondolkoztunk, amibe apa rondított bele azzal, hogy kopogás nélkül berontott a szobába.
-MÉGIS KIVEL KAVARSZ?! - köszöntött egy üvöltéssel, mire ijedten néztem hátra. Mihail, mintha mi se történt volna, aludt tovább. Eközben anya felpattant az ágyamról és kihúzta apát a szobámból.
-Elmondanád, hogy mégis mi a francért kell neked ordítanod?! - hallottam meg, ahogy anyám kiossza apámat a folyosón - Szegény fiú egy egész óceánon átrepült, mert egy motoros elcsapta a lányunkat, te meg így köszöntöd?! - benézett a szobába Mihailre, majd visszament apámhoz - Az a szerencséd, hogy nem kelt fel az ordítozásodra! - ezek után inkább keltegetni kezdtem Mihailt, hogy vegyen fel valamit. Szegényem még tudott volna aludni.
-Mennyi az idő? - kérdezte álmosan.
-Délután öt van.
-Még? Aaahhhh... - dőlt volna vissza a párnájára, de nem hagytam.
-Figyelj, apám hazajött, és egyáltalán nem boldog, amiért eltitkoltalak. Kapj fel valamit, és gyere.
-Hol van a felsőm? - nézett végig magán.
-Nem akartam, hogy megsülj, ezért levettem rólad. Meg kicsit büdös is volt... - tettem hozzá motyogva, mire csak adott egy gyors csókot, és a táskájához lépett. Kivett belőle egy pólót és felkapta.
-Mehetünk - mondta, mire kézenfogva lementünk a konyhába, ahol apám az asztalnál fogta a fejét, anyám meg éppen italt töltött neki, de ő eltolta. Mielőtt beléptünk volna a konyhába, vetettem egy utolsó pillantást a kezünkre. Mivel Mihailnak a bal kezét fogtam, így megláttam az ujján a gyűrűm párját. Felnéztem rá, mire egy bátorító mosolyt küldött felém, én meg kiléptem vele a sötétből.
-Jézusom kislányom! Megijesztettetek! - ijedt meg anyám a hirtelen megjelenésünktől, mire apám is felkapta a fejét. Felpattant az asztaltól, és elénk lépett. Lenézett az összefűzött kezünkre, majd ránk.
-Mihail fiam, tudnánk beszélni négyszemközt? - kérdezte elsötétült tekintettel. Misa csak bólintott egy aprót, és ment apám után a dolgozószobájába.
-Ha csak egy karcolás is lesz rajta, elmegyek vele! - kiabáltam apám után, de ő meg se fordult, hanem ment fel a lépcsőn. Erőtlenül lezuhantam az első székre, és felhajtottam az eredetileg apámnak kitöltött italt.