Második esély

19.

Helena

Mindent úgy tettem, ahogy Nikolett mondta, kivéve a beszélgetést Sergeyjel. Ahelyett, hogy megpróbáltam volna beszélni vele, inkább egész este kerültem, aminek az lett a vége, hogy a dolgozószobájában bújtam el.

Ennél gyerekesebb már nem igazán lehetnék...
Erre a gondolatra elkuncogtam magam, de pechemre pont Sergey nyitott be. Hossz ideig csak bámultuk egymást, mire végre valahára megszólalt:
-Beszélnünk kellene.
-De én nem akarok... - nyafogtam egy ötéves módjára.
-Most ha tetszik, ha nem, beszélni fogunk - és azzal a lendülettel ő leült a székébe, engem pedig az ölébe húzott.
-Miről szeretnél beszélni? - sóhajtottam a mellkasának dőlve.
-Bocsánatot szeretnék kérni - ez meglepett.
-Mégis miért? - mondtam ki az első gondolatom.
-Azért, amit három éve mondtam rólad. Nem vagy teher, épp ellenkezőleg. Boldoggá akarlak tenni, de eddig mindig csak elbasztam. Amikor a kést adtam neked, amikor elmentem meglátogatni téged, aztán amikor magamhoz vettelek a háború után... - sorolta könnyes szemmel.
-Ennek ellenére én szeretlek - szakítottam félbe - Azt hittem, hogy csak szánalomból engeded, hogy itt maradjak, de--- nem tudtam befejezni, mert hevesen megcsókolt.

-Szeretlek - mondta, miután elváltunk egymástól. Én csak visszadőltem a mellkasára, és hallgattam a szívverését, azonban megtörte a csendet.

-Alszol ma velem? - nézett rám csillogó szemekkel, amire természetesen nem tudtam nemet mondani.

Azonban akadt egy kis probléma.

Natasha, aki amint meghallotta, hogy mostantól nem apával fog aludni, akkora hisztit csapott le, hogy én még olyat nem láttam. Sergey könnyebben kezelte a lányunk hisztijét, mert elmondása szerint ő már kétszer megélte ugyanezt.

Ki se néztem volna a lányokból egy ilyen hisztit... Olyan engedelmesek...

-Izé, akkor Natasha aludhat nálam? - törte meg a pillanatnyi csendet Ivan, én pedig végre megnézhettem magamnak őt is.
-Kisfiam... - guggoltam le hozzá, ő pedig félve nézett rám - Te hogy lehetsz ilyen kibaszott aranyos? Vagy Mihail is ilyen volt a te korodban? Merthogy nem hasonlítasz apádra, az biztos...
-Mihail sose volt ilyen - jegyzi meg Sergey, én pedig magamhoz húztam a fiát, és összevissza ölelgettem.
-Olyan aranyos vagy! Hogy mondhatnék neked nemet? Ha Natashával akarsz aludni, csak nyugodtan, de őt kell meggyőzni erről.
-Tényleg? Köszönöm szépen! - hadarta meghatódva, azzal visszaölelt.

Olyan kibaszott aranyos ez a fiú... Nem hasonlít ez senkire se...

-Azt néztem, hogy a hét gyereknek hétféle személyisége van - jegyeztem meg mosogatás közben - Natasha még ugyan kicsi, de már látom, hogy hasonlít rám egy kicsit.
-Alberték nem? - nézett fel az újságból az apjuk.
-Nem, de jobb is - nevettem fel - Nekik sajátságos jellemük van. Mármint az apjukra se hasonlítanak - magyaráztam, mire elkomorult - Mi a baj?
-Gyűlölöm Yakamát - sziszegte - Undorító, ahogy kihasznált, aztán pedig otthagyott téged.
-Igazából én akartam, hogy hagyjon el - gondolkoztam hangosan - Yokohama nem való szülőnek, azonkívül meg csak útban volt. Luna miatt kerestem meg, aztán kizártam Németországból, nehogy leleplezzen.
-Senki se való szülőnek - vágott vissza - Csak valaki ügyesebben oldja meg a rábízott feladatokat-- nem tudta befejezni, mert nyílt, és csukódott a bejárati ajtó.
-Na téged is hazaevett a fene? Mikor akartál hazajönni? - dörrent rá szerencsétlen Mihailra, és már emelte is a kezét, amikor elkaptam, és elkezdtem vonszolni magam után.
-Ez most mire volt jó? - kérdezte, amikor belöktem a dolgozószobájába.
-Te normális vagy?! Vered őket?! Egy. Kettő. Nem láttad a lányt mögötte? Szerinted most mit fog gondolni Mihailról, hogy bántják a szülei?
-Azért ezt nem nevezném verésnek - kontrázott rám - Néha kiosztok egy-egy fülest vagy pofont, de ennyi.
-Akkor kérdezd meg Albertet és Lunát, hogy mit csináltam, amikor Yokohama kezet emelt rájuk. De amúgy nem tudom, nem tűnik fel, hogy most azért tartunk itt, mert apám vert engem? - zúdítottam rá a véleményemet, azzal ott is hagytam.

Hát, az együttalvásról ennyit...

Sergey

Nem értem Helena viselkedését. Vagyis értem én, csak nem tetszik, hogy nem ért egyet velem. Igaza van, tényleg az apja miatt tartunk itt, viszont a mondandója eleje jobban felkeltette a figyelmemet, így hát bekopogtam a két gyerekhez.

Meglepetésemre Benito fia, Luis is velük volt, de ez azt jelentette, hogy az apja sincs messze. Az eredeti ok, amiért jöttem, eltűnt, helyette dühös lettem.
-Ő mit keres itt? - fordultam a két Weinehmerhez.
-Matteo és Nikolett megengedte, hogy Luis ma nálunk aludjon! - mesélte vígan Luni, de amikor meglátta az arcomat elkomorult - Valami baj van?
-Ki az a Matteo?
-Az apukám - kotyogta közbe az fiú.
-Mi van?
-Helena néni mondta apának, hogy vegyen fel egy álnevet, és a valódi nevén pedig élje a magánéletét - magyarázta, engem meg elöntött a pulykaméreg.
-Luis, kimennél egy kicsit? Alberttel és Lunával fontos megbeszélnivalóm lenne.

A fiú nem kérdezett semmit, felállt, és kiment.
-Baj, hogy Luis átjött? - kérdezte félve Luna.
-Nem, de meg szeretném kérdezni, hogy anyátok és Matteo közt volt-e valami? - néztem jelentőségteljesen Albertre, mert ő hamarabb érti meg, mire gondolok.
-Matteo el akarta venni anyát feleségül, de anya elutasította - bökte ki végül a fiú.
-Miért?
-Mert anya szerint Matteo jó barát, de ennyi neki elég. Összejövetelekkor egy puszit váltottak, és ennyi. Semmi több - megnyugodva fújtam ki a levegőt.
Tehát én nyertem...
-Még valami - fordultam hozzájuk - Anya mondta, hogy kérdezzelek meg titeket arról, hogy amikor Yokohama kezet emelt rátok, ő mit csinált?
-Mármint anya? - kérdezte Luna. Bólintottam.
-Hát az úgy volt - mesélte nagy beleéléssel a kislány -, hogy apa megpofozta Albertet, mert nem hallgattunk rá, és amikor engem akart megütni, anya elkapta a karját, hátracsavarta, és apa karja egy hatalmasat reccsent, és anya akkor engedte el csak - fejezte be a történetet.
-Aham... - szóval Helena ilyenekre is képes.

A szobába visszafele elképzeltem Helit, ahogy eltöri Yokohama karját.
Helit?!

Elnevettem magam, hogy milyen becenevet találtam ki Helenának. Néhányszor elismételtem magamban, és úgy döntöttem, hogy mostantól így fogom hívni, akármit is mond.