Második esély

16.

Másnap ott voltam a kért időre Nikolették dácsáján, Emma pedig azonnal asztalhoz ültetett, és addig nem engedett felállni, amíg meg nem ettem két ember vacsoráját.
-Nem akarom, hogy a munka közepén éhes legyél - magyarázta felfelé menet.

A szobában enyhe festékszag terjengett, és az asztalon már ott hevertek a vásznak tegnapról, azonban ki lettek vágva a keretükből, és egy-egy fatáblára lettek kifeszítve.
-Gyere, gyere - invitált, azzal leültetett egy fotelbe, amit nem tudom, hogy honnan szerzett, mert biztos, hogy nem ide való. Besötétítette a szobát, én pedig izzadni kezdtem.
Biztos, hogy csak festegetni akar?!

-Semmit ne vegyél le! - parancsolt rám, majd elővett egy vodkásüveget, én meg hithű ateistaként legalább három Miatyánkot mondtam el, hogy csak víz legyen benne. Amíg én imádkoztam, ő egy kisasztalt tett a fotel mellé, rátette az üveget, egy poharat, és a Komszomolka legújabb számát. Bekapcsolt egy zseblámpát, az asztalra tette, és addig igazgatott rajta egy anyagot, amíg el nem érte a kívánt hatást.
-Olvasd az újságot - kérte, én pedig teljesítettem a kérését. Bal kezemmel a fotel karfáján könyököltem, jobb kézzel tartottam az újságot.
-Jó lesz, de a lábad tedd keresztbe, az újságot pedig az öledbe! - az arcára volt írva, hogy mennyire élvezi az irányítgatásomat.

Mint Anastasia... Nem baj... Ma még irányíthat kedve szerint, holnap reggel pedig korán fogom magam, és lelépek.

Erre a gondolatra kissé kajánul elmosolyodtam.
-Így maradj! - hallottam meg a következő utasítást, majd a kezembe nyomta a poharat, félig megtöltve - Ezt így tartsd meg... Nem, így, és próbálj meg nagyon gondolkozni valamin! Ne, ne ráncold a homlokod! - parancsolgatott, én pedig mindent úgy csináltam, ahogy mondta. 

Órákon át ültem így. Az újságot már rég elolvastam, azonban valahogy mindig lekötöttem magam. Próbáltam átszellemült fejet vágni, ami egy idő után már nem is esett nehezemre.

Vajon mire gondol most?

Miért engem akar megfesteni?

Mit fog kezdeni a képekkel?

Az utolsó kérdésre kapásból tudtam a választ. Mutogatja a barátainak, hogy ilyen egy komcsi. Hát legyen. Teljesítem a kérését, aztán pedig olyan szépen fogom megköszönni, hogy úgy elszégyelli magát, hogy nem keres meg többet! Tetszett a gondolat, viszont valami bennem tiltakozott az egész ellen. Ha arra a részemre hallgatnék, a bábja lennék ennek a lánynak. És az a részem élvezné is...

-Mennyire ismersz? - törtem meg a csendet, mire rámnézett.
-A neved Mihail Romanov. Ennyi, amit tudok - mondta, én meg jóízűen kinevettem szegény lányt.
-Mi olyan vicces? - vonta fel a szemöldökét. Igazán édes arca van így, kicsit festékesen, villant át az agyamon, de azonnal elfojtottam ezt. Még csak az kéne még, hogy beleszeressek ebbe a lányba! Aztán meg majd sírhatnék utána, amikor hazamegy az Államokba. Aha, persze.

-Nekünk, oroszoknak három nevünk van: az első, a keresztnév, ezt tudtad. Az én keresztnevem a Mihail, de a Romanov az utolsó.
-Két keresztnevetek van? - kérdezte édesen, én meg majdnem lefordultam a fotelről a nevetéstől.
-Dehogy. A középső nevünk az úgynevezett apai név. Mindenkinek az apja keresztneve a középső neve, így hamarabb tudják, hogy kiknek vagyunk a gyerekei - tértem vissza az újsághoz - Az én nevem így hangzik: Mihail Sergejevics Romanov, tehát az apám keresztneve Sergey, a vezetéknevünk pedig Romanov.
-A Romanovokat nem kivégezték? - kérdezte.
-Csak a cári családot. A nagyapámékat a cár megfosztotta a címüktől, így bennünket elkerült a vész.
-Bocsánat. Nem tudtam, hogy...-- Ne igyál! - ripakodott rám, amikor megkóstoltam a pohár tartalmát.
-Könyörgöm, két és fél órája ülök egy helyben, majd' szomjan haltam! Különben is, csak egy korty volt!
-Mindegy - sóhajtott -, legalább kész van a kép.
-Hadd nézzem! - álltam fel a székből, azonban az ágyra lökött.
-Mozgasd át magad, mert mindjárt jön a második kép! - látványosan megborzongtam. A szájából ez úgy hangzott, mintha most akarna megerőszakolni. Kikapcsolta a lámpát, feltette a hálózatra, majd kihúzta függönyöket. Az ég gyönyörű bíboros-lilás árnyalatban úszott, ami láthatólag őt is felvidította.

Mint kiderült, teljesen más okokból...

-Kezdhetjük? 
-Persze, miért ne?
-Akkor vetkőzz - bennem pedig megállt az ütő.
-Miért?
-Nyugi, nem teljesen, de tudnom kellene, hogy mi van rajtad, hogy akkor úgy tervezzek.
-Rendben... - feleltem vonakodva, azzal levettem a kabátomat és a pulóveremet.
-Tökéletes! - állapította meg az ingemről. Levetette velem a bakancsomat, és amíg lehajoltam, elvitte a nyakkendőmet.
-Hé! - kapnék utána, de ő már a kezében forgatta a vörös anyagot.
-Ez mi?
-Mi, iskolások, ilyen nyakkendőt hordunk. A felnőttek természetesen nem ilyet hordanak, de nekünk, iskolásoknak ünnepek alkalmával ez a kötelező viselet.
-Így kiöltöztél miattam? De aranyos vagy...! - nyújtotta el a végét, ami az angol kiejtésével még aranyosabbá tette.
-Visszaadnád?
-Kell a képhez, de nyugi, ha nem kellene is visszaadnám, ha ilyen fontos nálatok.

Megigazította az ágyat, vagyis inkább összegyűrte a lepedőt és a takarót. 
-A zoknit is.
-Ahhjj... 
-A művészet mindenek előtt! - jelentette ki. Lerángattam a zoknijaimat és a bakancsomhoz löktem.
-Most is ülnöm kell?
-Még nem biztos. Ülj fel az ágyra! - parancsolta, én meg már majdnem boldogan tettem eleget a kérésének. Ez a lány a kisujja köré csavart, és biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy fog véget érni, mint-- Dacosan a sarkaimra ültem, amivel csak még boldogabbá tettem.

-Úgy látom, kezdesz ráérezni - mondta, azzal felmászott mellém, és nemes egyszerűséggel a hátam mögé nyúlt, és széthúzta a sarkaimat. 

Egyszer apa is ezt csinálta velem, amikor a nyakleves nem használt. Iszonyatosan fájt, ő pedig azt mondta, hogy így kell ülnöm, és gondolkoznom a tetteimen. Akkor elhatároztam magam, hogy még egyszer nem járok így, ezért sokszor ültem így, amíg már olyan kényelmes nem lett, mint egy fotelben.

-Fáj?
-Nem, csak meglepett - válaszoltam túlságosan őszintén.
-Akkor azt szeretném, hogy így ülj végig, amíg festek - kérte -, de előtte még gombold ki az inged.
-Tessék? - hüledeztem. Ennyit a festésről...
-Azt mondtam, hogy gombold ki az inged. 
-Nem - vágtam vissza, miközben dacosan néztem a szemébe. Mellémült, és a gallér alá szépen visszaigazgatta a kendőm, mire hálásan néztem rá. Pár pillanatig még szemeztünk, mialatt én elcsodálkoztam azon, hogy neki milyen hibája van, már ha van.
Ezalatt ő kifűzte az övemet a nadrágomból, és amikor ki akartam egyenesedni, hátracsavarta a karjaim, és a saját övemmel kötözött meg.
-Hé! Eressz el! - hátrakötött kezekkel, és ilyen ülőhelyzetben esélyem se volt ellenkezni, míg ő a legnagyobb élvezettel gombolta ki az ingem. Végigsimított az alhasamon, mire minden igyekezetem ellenére is kicsúszott egy sóhaj a számon. Próbáltam visszaszerezni a hidegvéremet, ő pedig kajánul mosolygott az arcomat nézve.

-Élvezed? - szűrtem oda a fogaim közül, neki pedig az arcára fagyott a mosoly. Nem válaszolt.
-Kérdeztem valamit! - emeltem fel a hangomat - Élvezed nézni a szenvedésemet?!
-Miért szenvednél? - kérdezett vissza.
-Mert akaratom ellenére csinálod ezt velem - sziszegem neki, miközben a könnyeimet próbálom visszatartani - Szerinted ez nem hasonlít arra, amikor megerőszakolnak egy lányt. Ő se akarja, mégis megteszik vele. Mint ahogy Anastasia tette volna velem is...

-Ki volt az az Anastasia? - hallom meg a fülem mellett. Ahogy felnéztem, közvetlen előttem ült.
-Ki volt az az Anastasia? - ismétli meg a kérdést, én pedig már nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek, sírni kezdek.
-Egy lány... aki... - nem tudtam fojtatni, mert ahogy eszembe jutottak a fél évvel ezelőtti események, fuldokoltam a sírástól. Emma eloldozta a karjaim, kihúztam magam alól a lábaim, hátradőltem, és magamat ölelve sírtam tovább. Egy idő múlva megéreztem két kezet az arcomon. Letörölték az arcomat, de hasztalan. Amikor Emma megunta a sírásom, lefeküdt mellém, a fejemet a mellkasára igazgatta, és a fejem simogatva nyugtatgatott. Olyan jól esett az ölelése, hogy szép lassan elszenderedtem a karjai közt.