Dahlia segítségre szorul.
Austin segít rajta.
Egy lány, aki gyűlöli az intimitást.
És egy fiú, aki gyűlöli őt szenvedni látni.
Hogyan válik két teljesen idegen ember, egymás lelki támaszává?
Mi köt össze két teljesen különböző háttérrel, és személyi...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
🐭
A hang tulajdonosa elkapja a derekam, pont időben, még mielőtt a klór szagú, hideg csempére esnék. Nem látok semmit, a fülem rettenetesen zúg, és nagyon melegem van. Valami nagyon forrót érzek a bordáminál, ami az egész oldalam befedi, és szorítja a vékony húsom. Hírtelen a térdhajlatomnál is ugyanazt érzem, majd felemelkedem a földtől. Akárki is az, de felemelt engem, és most elindul valahová. Az egyik karom magától átkarolja a nyakát, a fejem pedig egy forró mellkasnak dől, és így hallom a gyors szívverését. Izzadt, érzem hogy izzadt, azonban nem érzek semmilyen kellemetlen szagot, csak a belőlem áradó fű, és a tusoló klór szagát.
-Hova visz? - rebegem erőtlenül, és megkísérlem kinyitni a szemeim, amik fáradtan csukódnak vissza.
-A nővér szobába. Mindjárt kiájulsz. - válaszol a hang, tüdejébe nagy levegőt szív.
Fiatalosan mély hangján meglepődök, különböző érzelmek keverékét hallom a szavaiban. Ideges, sürgető, talán kicsit ijedt is. A nővér szobára én is megijedek, és minden erőmmel kapálózni kezdek a karjaiban, hogy valahogy elszabaduljak. Az orvos abban a pillanatban tudni fogja hogy beszívtam, ahogy ez az idegen bevisz engem azon az ajtón. Piros szem, fű szag, aztán egy pohárba pisiltetnek, és megcsinálnak velem egy drog tesztet, ami véletlenül sem fog hazudni hogy a seggem védje, behívják az igazgatót, a rendőrséget, a szüleimet, nekem pedig ott lesz annyi. Nem azért mert kicsapnak vagy megbüntetnek, azokat a szüleim eltussolnák, de hidd el nekem, anyám az élő szart is kiverné belőlem!
-Nem vihet oda! - tolom el magamtól, azonban ez nem sokat segít rajtam, mivel két kezével még mindig a karjában tart.
-Akkor rakjalak le és hagyjalak itt, vagy mit akarsz? - torpan meg idegesen.
Érzem, hogy nem igazán akar velem sokáig bajlódni.
-Igen! - válaszolok felháborodva, az erőm kezd visszatérni, a zümmögés a fülemben alább hagy.
-Ha ezt akarod...- dünnyögi mit sem törődve, és leenged a lábaimra.
Már az öltözőben vagyunk, ezért van szerencsém leülni egy padra, véletlenül valakinek a hátizsákjára. A térdeimre könyökölök, és a hajamba túrok, próbálva összeszedni magam, hogy visszamehessek a második félidőre, mert Matiasék már biztos hogy aggódnak miattam. Az idegen meg sem mozdul, az előttem álló sportcipőjére meredek. Nagyon nagy lába van, amire össze is vonom a szemöldököm, de nem a mérete miatt, hanem mert hogy a lábfeje felém néz, és meg sem mozdul.
Azt mondtam hogy hagyjon itt, mit nem ért?
-Nem kell aggódnia, mert jól...- emelem fel a tekintetem rá, és amint meglátom, a lélegzetem egy pillanatra kicsit elakad -...vagyok.
Magas, legalább százkilencven centi, nagy kezeit összesúrolja, amik mintha fehér lisztbe vagy krétaporba lettek volna mártva, kék mezt visel, rajta egy nagy hetes számmal, aminek láttán nyelek egyet.
