Dahlia segítségre szorul.
Austin segít rajta.
Egy lány, aki gyűlöli az intimitást.
És egy fiú, aki gyűlöli őt szenvedni látni.
Hogyan válik két teljesen idegen ember, egymás lelki támaszává?
Mi köt össze két teljesen különböző háttérrel, és személyi...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
🐭
Szívem a mellkasom falán dörömböl, ahogy Austin komoly, sarki fény szemeibe nézek. Nem viccel, nem mosolyog, egy cseppnyi bizonytalanság nélkül a tekintetében tart továbbra is gyengéden a hosszú karjaiban, és egy pillanatra nem tudom, hogy a körhinta gyorsult-e fel alattunk, vagy a fejem szédült bele abba, amit mondott.
"-A legnagyobb mélységekig is lesüllyednék érted."
Nem tudom hogy érti, és elakadt lélegzettel nem tudom megkérdezni, hogy ezt most barátként, pszichológusként, vagy valami másként szánta nekem.
Nem tudom, hogy érzem magam. Nem tudom, mit gondolok. Őszintén, nem tudom, hogyan kéne reagálnom. Még soha nem mondtam el senkinek az orvosokon, szakembereken, meg az exemen kívül a problémámat, de a fehér köntösbe öltöztetett nőgyógyászok, az intim tornász, meg Matthew arcán egy töredéke sem látszott annak, amit most Austinon látok. Az orvosok már láttak több százat belőlem, átrágták már magukat ezerszer a módszereken, vizsgálatokon, és gyakorlatokon, számukra ez az egész nem más, csak mindennapi unalmas munka, éppen ezért nem esett nehezemre egynek lenni a sok közül, és kitálalni nekik. Az ex, Matthew, először csak értetlenül kérdezősködni tudott, kétségbeesetten megoldást akart találni, majd ingerülten faképnél hagyott, mondván gondolkodnia kell, aztán pedig szakított velem, amit teljesen megértettem, és minden fájdalom ellenére elfogadtam. Nade Austin nem orvos, nem Matthew, és úgy érzem sokkal jobban is ismer mindannyiuknál. Ő a lelkembe lát, és immáron megtalálta benne a legsötétebb, legelrejtettebb zugát a titkaimnak, ami pedig annyira elképeszt engem, hogy azt sem tudom ki vagyok, vagy hogy jó helyen járok-e, az az, hogy nem ijedt meg tőle. Nem kérdezősködik, nem kezd vizsgálni, nem akarja hogy beszéljek a lelki traumáimról. Csak a karjában tart, és minden ellenére amit mondtam neki, arcán jól kivehető, amit mondani szeretne.
Hogy nem tántorít mellőlem.
Nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől, a mérhetetlen szerelemtől, vagy a tudattól hogy többé nem fogom tudni Austint elküldeni, és így legalább egyikünk szenvedni fog, de megint sírva bújok Austin gyömbéres-narancsos illatú nyakába.
Most van az, hogy hosszú idő óta azt érzem; engem is lehet szeretni.
Austin pedig tart, megrendíthetetlenül fog engem, és nem hagyja, hogy elessem.
...
-Mivel töltötted a napjaid nélkülem? - húzok ki egy szál cigarettát Austin nekem nyújtott cigisdobozából, mialatt mocorogva kényelembe helyezem magam egy üresen talált padon.
A körhintán sikerült annyira lenyugodnom, hogy mire ki kellett szállnunk a kabinból, már nem folyt össze a taknyom a nyálammal, csupáncsak szipogva törölgettem az elmosódott szempillaspirálomat a szemem aljáról. A keserű bánat és mardosó bűntudat helyét átvette valami más bennem, valami könnyed és örömteli, valami, amit úgy hívnak, hogy Austin Peterson társasága.
