Dahlia segítségre szorul.
Austin segít rajta.
Egy lány, aki gyűlöli az intimitást.
És egy fiú, aki gyűlöli őt szenvedni látni.
Hogyan válik két teljesen idegen ember, egymás lelki támaszává?
Mi köt össze két teljesen különböző háttérrel, és személyi...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
🐭
-Gondoltam keresnénk neked egy hobbit. Elterelném a figyelmed, elvinnélek könyvtárakba, szörfözni, moziba...Segítenék hogy rágyere, hogy mi szeretnél lenni a jövőben, segítenék felvinni az önbizalmad...Veled vagyok, segítek hogy fel tudd dolgozni ami...ami történt. Közben meg itt vagyok, hogy ki tudd valakinek önteni a szíved. Még-még főzni is megtanítanálak!
Austin hangja bizonytalan, és olyannyira csöpög a kedvességtől, hogy érzem ahogy a szívem három centit süllyed a mellkasomban. Tudom, hogy - Isten tudja miért -, csak segíteni akar nekem túllendülni ezen az egész egzisztenciális krízisemen, de le kell nyelnem a bűntudatos gombócot a torkomban, és most magam helyett őt kell néznem. Mozizás, szörfözés, lelkizés, csak kettesben, csak vele, csak azokkal a kékeszöld szemekkel... A pokolba is, minden percét imádnám. Szinte érzem a sós vizet a számban szörfözés közben, ahogy nagy és érdes tenyerébe fogja a kezem egy ijesztő jelenetnél a moziban, vagy ahogy csak ismét a kék fényben ülünk, és a vállára dőlve sírom el, hogy mit csinált velem a családom megint. Akárcsak a napsugár ahogy a vágásokra fekszik a karomon, úgy melengeti a gondolat a bensőm, hogy Austint mindig ilyen közel tartsam magamhoz. Mint egy jó barát, mindig itt lenne mellettem, átölelne, megnyugtatna, gondoskodna rólam, én pedig magamba szívhatnám az üdítő illatát - ami mostanság úgy hat az elmémre, mint Matias füves cigije -, hideg estéken a teste forróságához húzódhatnék, élvezhetném ahogy tiszta nevetése kis harangokként csilingelne a fülemben, de... így csak kihasználnám. Azzal ha hagynám, hogy boldoggá tegyen engem, hogy időről-időre kihúzzon a mélyvízből, fel a felszínre, ki a napra, be az ő világába, egy idő után kifárasztanám. Csak lehúznám őt magammal a tó aljára. A sötétbe, és abba az állandó ürességbe, amit csak akkor tölt be valami, ha nem vagyok egyedül a gondolataimmal. Austin nekem olyan, mint egy ideiglenes fogtömés, vagy mint ragasztószalag a széttört üvegpoháron. Megpróbál egyben tartani, megpróbál megvédeni, megpróbálja eltakarni, vagy elfeledtetni hogy az a fog lyukas, vagy hogy az a pohár széttört. De mindig lesznek nyomai, mindig ott motoszkálnak az emlékek az agyam egy eldugott szegében, a titkaim pedig, akárcsak egy fertőzés vagy rossz vírus, megrohamoznak abban a pillanatban, hogy a ragasztó leválik a vizes pohárról, vagy a fog megfájdul. Abban a pillanatban, ha nincs Austin mellettem. Nem tud helyrehozni. Azt a csúf ürességet ami bennem van, azt nem fogja tudni kedves szavakkal, vagy figyelemeltereléssel betömni vagy leragasztani. Nem vagyok képes a párkapcsolatokra, mert nem bírom az intimitást. Lehetetlen számomra a jó testi kontaktus, és ezt el kell fogadnom. Nem tudom élvezni, nem tudom magam odaadni valakinek, mert félek, rettegek, hogy újra egy fürdőben találom magam, a szekrényre lenyomva. A gyomrom fordul fel a rólam szóló pletykákat hallgatva, és egyszerűen tudom, hogy nem bírok ki többet belőlük. Kihalt belőlem a remény, hogy én valaha is megtapasztalom a jót szexben, mert én még soha, egy fikarcnyi élvezetet sem találtam benne, mindegy hányszor próbálkoztam. Mindegy hányszor hagytam, hogy egy tőrt forgassanak meg bennem. Ezen sajnos Austin sem képes változtatni, sőt, csak rosszabbítani tud rajta. Azzal hogy folyton a közelemben van, érzem az illatát, a teste melegéhez bújhatok, élvezhetem a tekintete bizsergetését, csak még többet és többet akarok belőle. A kedves szavak, a tiszta nevetés, a gyengéd érintések...észre sem vettem, és teljesen magába rántottak. Az aurája már első találkozásunkkor magába szippantott, minden egyes szava, minden egyes pillantása elevenen él bennem, és csak gyűlnek és gyűlnek, indaként hálózzák be a szívem, mígnem megtöltik az egész mellkasom, és teljesen, végtelenül beleszeretek. Az elején csak egy ostoba crush volt, azt hittem hogy ki tudok idővel ábrándulni belőle, reméltem hogy egy szar alak, hogy könnyebb legyen elfelejteni és túllépni rajta, de messze nem ez történt, nem igaz? A pokolba is, mintha az álmaimból lépett volna ki a tökéletes pasi, mintha a könyvekből mászott volna elő, amiket olvasok, és amik miatt annyira vágyom a szerelemre! Minden porcikám égő parázsként reagál rá, aki mint a szélfújás izzítja fel az egész testem. Akárhányszor vele vagyok, úgy érzem mintha otthon a kádamban ülnék, és a habok között La Del Rey számaira könyvet olvasnék. Ő az én béke szigetem, de nem lakhatok rajta, mert vagy a bennem cunamiként áramló üresség mosná el a felszínről, vagy a tűzként emésztő vágy égetné porrá.
