Dahlia segítségre szorul.
Austin segít rajta.
Egy lány, aki gyűlöli az intimitást.
És egy fiú, aki gyűlöli őt szenvedni látni.
Hogyan válik két teljesen idegen ember, egymás lelki támaszává?
Mi köt össze két teljesen különböző háttérrel, és személyi...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
🦔
Popcorn és vattacukor édes-fűszeres illata lengi be levegőt. Jobb fülemet izgatott sikítozások foglalják le, míg a balba hangos nevetésfoszlányok csengenek, és ha nagyon odafigyel az ember, még ebben a nagy zajban is hallja a tücsköket. Az ég sötét, fekete, egy csillag nélkül, szerpentinek és szalagok mindenütt, az emberek feje felett és lába alatt. A fű a sátrak kivilágításaiban száraz és sárga, már ahol még nem taposták ki a temérdek kóválygó cipőtalpak.
A vidámpark a szokásosnál is teltebb ma este, és nem tudom, hogy élvezem-e, vagy inkább idegesít. Nyárbúcsúztató rendezvényt szerveztek, gyerekeknek ingyen a belépő, extra menük és ízek az ételstandok tábláin, kardnyelő, tűzhányó akrobaták, és végeláthatatlan kígyózó sorok minden adrenalin adagoló gépezet előtt. Talán nem is az idegesít, hogy kijöttünk ide a többiekkel, sokkal inkább egy folyamatosan a karomat fogdosó kéz, és egy be nem álló száj.
Szőke haj és barna szemek. Eper illat. Hangos nevetés. Mindez az aurámba nyomódva, és kicsit sem tetszik.
-De most komolyan, Austin! Sokszor láttalak játszani! Kár, hogy nem folytatod. - hosszú piros körmök fonódnak a felkarom köré, és érzem ahogy megszorítják a bicepszem, mire a lányra kell emelnem a tekintetem.
Érthetetlen számomra, hogy miért viselkedne bárki is így, de valahogy nincs bennem hogy megkérjem, hogy fogja be és tartsa meg a kezeit magának, úgyhogy képtelen vagyok válaszolni neki.
-Sosem gondoltam rá annyira komolyan. - nézek a szemébe két másodpercre, aztán vissza a tömegre.
Belélegzem egy tüdőnyi füstöt, és lefagyok, mikor a piros körmök a cigimért nyúlnak. Csak döbbenten figyelem ahogy kihúzza a szálat az ujjaim közül, és száraz undorral nézem végig, ahogy a szájfényes ajkai közé csípi, aztán egy kihívó szemöldökvonással beleszív.
Mi a ...
Azt hiszem itt az idő hazahúzni a picsába.
-Hé, Austin! - lök meg a másik oldalról Jonathan, ami visszatart attól, hogy felálljak - Az ott nem Dahlia?
Olyan gyorsan kapom a fejem a haverom tekintetének irányába, hogy hallom a nyakam kiroppanni. Kiszúrom. Azonnal kiszúrom a tömegben, és a szívem félrever. Tenisz cipő, fehér térdig érő ruha, fekete dzseki félig bezibzárolva. A haja már annyira megnőtt, hogy aranyos kis copfba tudja kötni a feje tetején, csak pár tincset hagyva szabadon.
A gyomromban valami lávaszerű folyik mialatt azokba a nagy, kék szemekbe nézek, amik úgy tanulmányoznak engem, mint egy rossz viccet. A leghalványabb mosoly húzódik a dús ajkaira, de a tekintete még ilyen messziről, még ilyen fényviszonyok között, még ilyen sok ember között is jól kivehetően szomorú, ami egyszerre dühít fel és ejt kétségbe.
