Dahlia segítségre szorul.
Austin segít rajta.
Egy lány, aki gyűlöli a szexet.
És egy fiú, aki gyűlöli őt szenvedni látni.
Hogyan válik két teljesen idegen ember, egymás lelki támaszává?
Mi köt össze két teljesen különböző háttérrel, és személyiségge...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
🐭
Az élményekkel nem nagyon túltengő parti hétvége után ismét a ténylegesen saját "kis" egérlyukamba burkolózhattam. Charlotte ma Codynál van, Matias a szüleivel a golf klubban - hiába könyörgött nekem egy órán keresztül, én azért sem mentem le -, így hát nincs programom. A tegnapelőtt esti családi vita miatt még mindig feszült a légkör leginkább a nagyszüleim irányából, ezért ki sem kívánkozom a szobámból. Hagyjanak engem békén. Éhes sem vagyok már két napja, mást sem akarok csinálni, csak a takaróm alá bújva kiélvezni a csend, az egyedüllét, és a nyugalom minden apró kis varázsát. Az olvasás nem tud lekötni, a gondolataim mintha szappanon csúszkálnának, úgy terelődnek el az olvasott szavakról a keserű életemből felidézett még keserűbb emlékeimre, és így érzem hogy lassan de biztosan ismét haladok a depresszió azon bugyra fele, ahonnan a barátaim rángattak ki nagy nehezen nemrég. Csak idő kérdése hogy mikor veszítem el őket is magam mellől. Senkinek sincs kedve folyamatosan egy öszvér makacs búzsákot hordozni magán, én csak lehozom őket az életről ezzel a lelki nyomisággal, ezért nem is haragudnék ha egyszer gondolnának egyet, és magamra hagynának. Tényleg. Már lassan magamtól van hányingerem, és nem azért mert nem ápolom magam kellő képpen kívülről mostanában, hanem mert belülről felemészt ez a folyamatos önsajnálat és reménytelenség. Amíg barátokkal vagy társaságban vagyok, addig még jó, de amint egyedül maradok a gondolataimmal...vagy a családommal...
Sóhajtva dobom el a könyvem az ágyamra, majd felpattanva indulok meg a bátyám szobája fele, hogy végre elmondhassam neki, mire is készül a família velem kapcsolatban.
Denisnek elmondhatom, tudom hogy ő sem helyeseli majd ezt az egész párkeresős dolgot, főleg nem a saját esküvőjén. Már ha egyáltalán érdekli az esküvő. Nekem meg csak egyszerűen ki kell adnom magamból.
Egy gyors kopogás után benyitok a szobájába, ami az enyémtől nagyon eltérően borzasztóan világos, mert ő jobban szereti ha a kék retináját kiégeti a napfény.
-Mizu? - huppanok le mellé az ágyára, amin ő támlának támasztott háttal néz fel a falra szerelt plazmatévéjére.
-Nem kapok semmi jó sorit. - mutat a tévére a távirányítóval, majd ásítva meg is állítja az addig nézett akármit - Miben segíthetek? - dönti felém a fejét lazán.
Én is a támlának dőlök, átölelem a lábaim karjaimmal, fehér zoknimmal pedig a fekete huzatot kezdem nyomkodni.
-A nagyszüleink nyaralójában...
-Végre! - ül fennebb felsóhajtva - Már alig vártam, hogy valaki elmondja! Anya magába van fordulva azóta, nem akarja megmondani, apa lelegyintett és azt mondta semmiség, a nagyiékat meg meg sem mertem kérdezni! - túr göndör, barna hajába idegesen, majd érdeklődve néz a szemembe.
