Dahlia segítségre szorul.
Austin segít rajta.
Egy lány, aki gyűlöli az intimitást.
És egy fiú, aki gyűlöli őt szenvedni látni.
Hogyan válik két teljesen idegen ember, egymás lelki támaszává?
Mi köt össze két teljesen különböző háttérrel, és személyi...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
🐭
Egy random buszmegállóba ülök le. Nincs nálam pénz taxira, Harry vagy hazavinne, vagy vissza anyához, a buszjáratokról pedig fogalmam sincs, ezért csak üldögélek itt.
Bárhová szívesebben mennék, mint haza, és ezért dühít az, hogy pont most nincs itthon sem Charlotte, sem Matias, sem Denis.
Itt ülök, mint egy rakás szerencsétlenség, aki egyszerűen képtelen lenyugodni. Idegesen dobolok a lábaimmal, miközben dühösen rágom a körmöm, várva valami ötletre, hogy most mégis mi a francot csináljak. De akárhogyis gondolkodom, csakis Austin az egyetlen ebben a helyzetben, aki nekem segíteni tud.
-Az az utolsó rohadék! - szűröm a szavakat a fogaim között, fejemben újra és újra végigjátszódik minden, amit Suzan mondott.
Ökölbe szorítom a kezem ahogy elképzelem, hogy annak a rohadéknak a torkát szorítom. Árad belőlem a gyűlölet, szívem úgy ver, akárcsak egy dob, a levegőt úgy veszem, mint egy eszét vesztett bika.
"...betudta annak, hogy részeg voltál."
Az az utolsó rohadék! Még csak...Még csak fel sem fogta, hogy mit tett velem? Derek Peterson...Még csak fel sem fogta, hogy amit csinált az...erőszak? Ezért volt képe az arcomba vigyorogni? Ezért nincs bűntudata? Emlékszik egyáltalán arra, hogy mi a büdös franc történt abban a fürdőben?!
-A francba! - temetem az arcom a kezeimbe, nem értem, hogy miért indulnak meg a könnyeim.
Idegesen igyekszem őket letörölni az arcomról, de egyik jön a másik után, mígnem az egész arcom belepik a sós könnyek, én pedig tehetetlenül keserves zokogásba kezdek. Senki sincs a közelben, csak pár autó suhan el az úton, de senki sem látja, hogy én éppen teljesen összeroppanok.
Még csak nem is tudja, hogy mit tett velem?! Vagy ez egy hazugság volt, hogy a bőrét védje? Mégis mi az igazság, a fenébe is?!
Remegő kézzel nyitom fel a telefonom, és Austin profilképét kezdem el keresni. Érzem, ahogy a pánik eluralkodik fölöttem, nehéz levegőt vennem, a fejem szédül, miközben a könnyeim patakokban folynak. Szarul érzem magam. Nagyon...nagyon szarul. Soha ilyen rosszul nem éreztem magam még. Eltaposva, megszégyenítve, lealázva, elhajítva. Tönkre téve.
Instán kezdem el őt hívni. Csak remélni tudom, hogy online van, és felveszi nekem, mert ő az egyetlen, aki most segíthet rajtam. Rá van szükségem, hogy megnyugodjak. Hogy tömje a fejem tele mindenféle "majd idővel jobb lesz" - sablon dumákkal. Erre van most szükségem.
Rá.
-Igen?
Ahogy meghallom a hangját, a zokogás újult erővel tör rám, most azonban a megkönnyebbüléstől. Levegőt tudok venni, most hogy hallom a hangját.
