Dahlia segítségre szorul.
Austin segít rajta.
Egy lány, aki gyűlöli az intimitást.
És egy fiú, aki gyűlöli őt szenvedni látni.
Hogyan válik két teljesen idegen ember, egymás lelki támaszává?
Mi köt össze két teljesen különböző háttérrel, és személyi...
Ups! Ten obraz nie jest zgodny z naszymi wytycznymi. Aby kontynuować, spróbuj go usunąć lub użyć innego.
🐭
austin.peterson: Nézz be ma hozzám a vidámparkba. Cody és Charlotte úgyis jönnek.
Nem kell pontosítania a helyszínt ahová be kéne néznem, mert még mindig világosan él bennem az az érzés, amikor dühöngve kerestem Facebookon a profilját a hot-dogos stand előtt, és közben ő végig előttem támaszkodott.
Egy órája néztem meg az üzenetet, de nem válaszoltam. Nem azért, mert nem lettem izgatott attól, hogy most először írt rám az Instán, vagy mert nem ugrott ki a szívem a tudattól, hogy gondolt rám, és valamiért látni szeretne, hanem mert egyszerűen félek. Nem válaszolni félek, hanem találkozni vele. Látni. Kimenni a házból. Kibújni a védelmező egérlyukamból, ki a meleg napos Malibuba, ahol vagyok olyan szerencsétlen mindig belefutni valakibe, pont a legrosszabbkor.
Charlotte telefonon vagy ezerszer kért bocsánatot, mert úgy hiszi hogy megint ő miatta történt velem valami rossz, mert hogy ő akart mekizni a barátjával, ahogy a szülinapi bulira is ő rángatott el. Ezerszer elmondtam neki, hogy ő egyáltalán nem tudhatta, sőt még csak nekem sem volt olyan gondolat a fejemben, hogy mi van ha Miami majdnem harminc McDonald's-a közül mi pontosan abba megyünk, ahová a megerőszakolóm is. Pontosan. Ugyanabban. Az. Időben.
Nem hibáztatom Charlotteot egyáltalán ezért, azonban ez a tegnapi egyetlen véletlen egybeesés is elég volt nekem ahhoz, hogy soha többé ne kívánkozzam ki a szobámból.
Se mekibe, se vidámparkba, se óceánpartra.
Nem könnyít a helyzetemen a tudat, hogy egyébként Austin és az egész baráti köre tud róla, hogy mi történt a bulin. Egyenesen felfordul a gyomrom, mikor arra gondolok, hogy a környékem most ezzel lesz elfoglalva egész nyáron, aztán jön a suli...nem. Nem akarok a szeptemberre gondolni.
Ezek után kínos lenne és kényelmetlen közöttük lennem, látni az arckifejezéseiket, és elkapni a sajnálkozó pillantásaik. Tudni, hogy kérdeznének róla, ha mernének. Tudni, hogy tudnak róla. Egyenesen olyan érzés, mintha a ruhám alá látnának, és ezt egyszerűen nem tudnám mégegyszer elviselni. Nem beszélve a paranoiáról, ami folyton körülvenne a tömegben, a félelemről, és az összeszoruló gyomorról, valahányszor valakinek azt hinném, hogy a megerőszakolóm, akinek még csak a nevét sem tudom, de látszólag jól ismeri Austinékat.
Kesze-kusza, és kínos az egész. Fáj.
Ezt akkor hogy is fogalmazzam meg egy Insta üzenetben?
Az ágytámlának döntöm a hátam, és a velem szembeni hatalmas üvegablak alatt húzódó zöld növényeim figyelem. Lola már megöntözte őket reggel, az egyik könnyezőpálmán mutatott is nekem pár új hajtást, ami akkor nem igazán fért a kavargó gondolataim örvénye közé, de most mégis érdekel.
A telefonom az ágyra dobva kelek ki az ágyamból, és a pihe-puha papucsomban a növény elé csoszogok, majd érdeklődően guggolok le elé. Figyelem a kis, világoszöld hajtást az egyik ágon, majd egy másikon. Lola igazán jó gondjukat viseli.
