Dahlia segítségre szorul.
Austin segít rajta.
Egy lány, aki gyűlöli az intimitást.
És egy fiú, aki gyűlöli őt szenvedni látni.
Hogyan válik két teljesen idegen ember, egymás lelki támaszává?
Mi köt össze két teljesen különböző háttérrel, és személyi...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
🐭
-A francba már! - szitkozódom suttogva ahogy lekászálódok a trambulinomról.
A sötétben tapogatózva alig találok le a szerkezetről, és mikor ez valahogy sikerül, a kék csőfarmerem kezdem tapogatni, mert hogy elfelejtettem hogy esett egy kicsit este, a trambulinon pedig maradt egy pocsolya, amibe szépen bele is szökkentem. Átázott nadrággal és fekete pulcsival osonok el a kapunkig, ahol a legészrevétlenebbül beütöm a kapukódunk, és kislisszanok az esti útra.
Austin sötétbarna Mazdája már itt is van, ahogy meglát beindítja a motort, a fényszórói pedig kigyúlnak. Csak remélhetem, hogy anyáék tényleg alszanak, és nem veszik észre az idegen autót a kapuban parkolni. Vagy esetleg Denis, aki sosem húzza el a sötétítőit.
De hogy hova is szökök ki éjjelek éjjelén Austinnal? Mondjuk azt, hogy ismét nem volt valami kellemes a vacsora. Mondjuk azt hogy anya ismét felhozta az egyetemet, apa pedig a párkeresést Denis esküvőjére, nekem meg annyira elment az étvágyam, hogy inkább indulatosan kitoltan a székem, és betrappoltam a szobámba. Anya nem jött utánam, mert tudja hogy nem engedném be, Denis pedig nem próbálkozott, mert még neheztel rám a múltkori viselkedésemért. Így tehát teljesen egyedül maradtam a sötét szobámban a gondolataimmal elzárva, és ez borzasztóan nyomasztott. Mindenfélén átpörögtek a gondolataim, vágytam valami társaságra, valami figyelem elterelésre, mert egyszerűen félek már magamban maradni, és mikor már a sírás fojtogatta a torkom ismét, úgy döntöttem, hogy mégis fontolóra veszem Austin meghívását. Bármennyire is kínosnak éreztem ráírni és megkérni hogy jöjjön értem, inkább szégyenkezek emiatt, minthogy ismét valami kárt tegyek magamban. Mert az a penge még mindig ott rejtőzik a fürdőszekrényemben.
Felhívhattam volna Matiast vagy Charlotteot is akár, de egyre inkább úgy érzem, hogy az ilyenekkel csak eltaszítanám magam tőlük. Nem akarom hogy folyamatosan értem aggódjanak, és nem akarom őket is lehúzni a depressziós gondolataimmal. Szeretném ha újra normális barátként tudnának rám tekinteni.
Vizes seggel battyogok el az anyósülés felöli oldara, majd a rövid hajam a füleim mögé tűrve, és a szégyentől égő vörös fejjel nyitom ki az ajtót.
-Szia. - hajolok be, hangom olyan szeppent, mintha egy egér cincogna.
Utálom, hogy ilyen zavarban vagyok tőle mindig. Pedig csak létezik.
Hát ezaz. Hogy létezik egy ilyen srác az univerzumban. Pont Malibuban.
-Szia. Nem ülsz be? - dönti el a fejét kérdőn, mire összepréselt ajkakkal igyekszem kevésbé gázan megfogalmazni a mondandóm.
-De, de lehet hogy nedves lesz az ülés.
Amint kimondom, abban a pillanatba realizálom hogy mi is jött ki a számon. Lehunyt szemmel veszek egy mély levegőt, és átkozom magam, amiért egyáltalán el akartam jönni itthonról.
