Dahlia segítségre szorul.
Austin segít rajta.
Egy lány, aki gyűlöli az intimitást.
És egy fiú, aki gyűlöli őt szenvedni látni.
Hogyan válik két teljesen idegen ember, egymás lelki támaszává?
Mi köt össze két teljesen különböző háttérrel, és személyi...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
🐭
-Dahlia....Dahlia!
Suttogást hallok, majd valaki lökdösni kezd. Szemöldök ráncolva fordulok a másik oldalamra, és magamhoz ölelem a puha párnám.
Gyömbér és narancs illata van. Anya új öblítővel mosat?
-Dahlia, indulnunk kell, ha időben haza akarsz érni.
Kétség kívül Austin mély, szexin suttogós hangját hallom, de nem törődök vele, mélyet szippantok a párna kellemes illatából.
Nem az első eset, hogy róla álmodom...Várjunk csak...?
Olyan hirtelen ülök fel az ágyban, hogy beleszédül a fejem, az ágy mellett álló srác pedig hátralép egyet. Lomhán nyitom ki a szemem, és értetlenül vezetem végig a homályos tekintetem a fekete pulcsiján és shortján, mert nem vagyok biztos benne, hogy mikor és hogy öltözhetett át. Kell egy perc amíg felfogom mi van, először a szürke pulóverre pillantok, amibe jól érezhetően beleizzadtam éjjel, aztán az ablakra, amin át látom a korareggeli hajnalodást, végül pedig az előttem magasló srácra, akinek az elaludt arcán, lapos pillantásain, és beesett szemein látom, hogy hasonlóképpen kipihent, mint én. Túl fáradt vagyok bármit is kérdezni, egyszerűen egy mozdulattal lekapom magamról Austin pulcsiját, és ásítozva mászok ki az ágyból a szürkületben.
-Hány óra? - túrok a hajamba, miközben a tekintetemmel a telefonom keresem, amit Austin íróasztalán meg is találok.
-Reggel hat. Denis gépe nyolckor szál fel, ha jól tudom.
-Igen. - bólintok sietősen, majd a kilincsre fogok, hogy kimenjek a szobából, de Austin hirtelen visszahúzza a kezem.
-Várjunk két percet. - suttogja, és bármennyire is nem alkalmas most ezen lovagolnom, de rettentően vonzó a reggeli rekecses, fáradt hangja - Apa mindjárt megy dolgozni.
Összepréselt ajkakkal bólintok, majd mindketten az ajtó előtt állva füleljük a kinti zajokat. Lépéseket hallok, egy köhintést, aztán kattan egy zár, egy kulcscsomó csörren, az ajtó nyílik és csukódik. Várunk még egy pillanatot, aztán Austin kinyitja nekem az ajtót, én pedig lábujjhegyen szaladok át a világosodó nappalin, és villám tempóban kapom magamra a cipőm az előszobában.
Közben Austin is cipőt húz, a vállára kapja a sporttáskáját, a fejére kalapot tesz, aztán indulásra készen kinyitja nekem az ajtót. Most túl ideges és álmos vagyok ahhoz hogy megkérdezzem, hogy mégis hová készül menni ilyen korán - már azon kívül, hogy hazavisz -, ezért mind ketten csendben trappolunk le a negyedikről, ki a parkolóba lerakott autójához. Egy gombnyomással kinyitja, bedobja a táskáját a hátsó ülésre, aztán beszáll mellém, aki már idegesen dobolva a lábával köti be magát.
Ahogy egyre jobban világosodik, úgy egyre inkább döbbenek rá a tényre, hogy én tegnap este nagyon is Austin Petersonnál aludtam, úgy hogy senki sem tudott róla, és úgy, hogy közben öleltük egymást. Görcsbe rándul a gyomrom ahogy visszagondolok a simogatására, az illatára, meg a közelségére, átfut az agyamon az a sok beszélgetés és nevetés, azok a játszva flörtölős pillantások és szavak...de ez most nem a legjobb alkalom ezeken zavarogni. Nem beszélgetünk, kétség kívül azért, mert egyikünk sem tudja hova tenni a tegnap estét, és mert jól láthatóan túl ideges vagyok ahhoz, hogy normális beszélgetésbe tudjak kezdeni.
