Dahlia segítségre szorul.
Austin segít rajta.
Egy lány, aki gyűlöli az intimitást.
És egy fiú, aki gyűlöli őt szenvedni látni.
Hogyan válik két teljesen idegen ember, egymás lelki támaszává?
Mi köt össze két teljesen különböző háttérrel, és személyi...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
🦔
Idegesen fújom ki a levegőm az orromon, számat vonallá préselve hátrálok két lépést. A telefonomról Benzz köpi a rímeket a fülembe, orromat csípi a fa és festékszag, a graffiti kifújt színei gomolyognak a fészer ablakain beáramló napfényben, az előttem álló vászonról csöpög a narancssárga szín. Akárhogy is nézem, csak egy narancssárgával befújt vászont látok, és mégsem vagyok vele megelégedve. Talán mert fogalmam sincs, hogy mit akarok belőle kihozni. Gőzöm sincs, hogy mit csinálok, és ez felidegesít.
Elnézek az ablak irányába, miközben rárakom a kezemben levő graffitis dobozra a kupakját, aztán lerakom az asztalra a többi közé.
Valamit elcsesztem. Valamit nagyon rosszul csináltam, mert Dahlia már három napja felszívódott. Nem hallok felőle, nem válaszol az üzeneteimre, baszki, még csak meg sem nézi őket. Nem tudom hogy hogy van, nem tudom hogy mit csinál, és ez jobban zavar, mint eddig bármi más. Olyan, mintha kiraktam volna a házuk előtt, és egyszerűen megszűnt volna létezni, aminek még a gondolatától is összeszűkül a gyomrom. Aggódom érte, hiányzik, dühös vagyok magamra, amiért úgy otthagytam a házuk előtt, anélkül hogy szóra bírtam volna. Valami bántotta, valamivel megbántottam, de kurvára nem tudom hogy mivel, úgyhogy azt sem, hogy hogyan tehetném jóvá. Meg kellett volna beszélnünk, de csak eltolt magától, és azt hajtogatta hogy haza akar menni, mégis mit tehettem volna? Teret hagytam neki, és úgy tettem ahogy kérte. Hazavittem. De bassza meg, azt nem gondoltam, hogy utána levegőnek fog nézni!
Megcsóválom a fejem, megpróbálva kirázni az idegesítő gondolatokat a fejemből, és lehúzom a fekete gumikesztyűket a kezemről. Beledobom az ajtó melletti, kukának használt fémvödörbe, aztán a kalapomat fejemen hátrafordítva megyek ki a levegőre, hogy elszívjak egy szál cigit. Leülök a ház tornácára, a naptól hunyorogva veszem elő a gyújtóm és a doboz cigim, aztán rutinosan rágyújtok. Meleg délután van, a tücskök a fűben hangosan ciripelve nyomják el a fészerből kiáramló drill zenét, a lenge szél zörgeti a gyümölcsfák lombjait, a madarak pedig állandó jelleggel egymásnak csiripelnek. Szabad kezemmel megvakarom hátul a nyakam, és kifújom a füstöt a tüdőmből. Tegnap jöttem ki a házhoz, és azóta is itt vagyok. Aznap mikor elváltunk Dahliával még visszajöttem, hogy elöntsem a meg nem evett ebédünket, és elmossam a tálakat, mert megenni már nem volt étvágyam. Csak azon filóztam - ahogy azóta mást sem teszek -, hogy mégis mi történt.
Hogy értette azt, hogy mások sem tudtak rajta segíteni, akkor én hogyan tudnék? Charlottera és Matiasra gondolt? Miért zokogott a semmiből, hogy ő nem nő, meg nem lehet egész ember? Egésznap direkt figyeltem rá, hogy ne hozzam fel azt ami történt vele, és úgy hittem, hogy sikerült is. Akkor honnan jött ez neki? Minden olyan jól ment, amíg azt a kurva a tojást meg nem sütöttem neki! Értem, hogyha szégyellte hogy nem tud főzni, de ennek mi köze bármihez is? Én nem úgy ismerem Dahliát, hogy ennyi miatt ennyire kiakadjon, és haza akarjon menni. Hiszen még akkor sem ment haza, mikor pánikroham tört rá a fürdőnkben filmezéskor. És kezdett jobban lenni, egyre boldogabbá és nyitottabbá vált, többször beszélt arról az estéről velem, egyre komfortosabban érezte magát a közelemben...
