Dahlia segítségre szorul.
Austin segít rajta.
Egy lány, aki gyűlöli az intimitást.
És egy fiú, aki gyűlöli őt szenvedni látni.
Hogyan válik két teljesen idegen ember, egymás lelki támaszává?
Mi köt össze két teljesen különböző háttérrel, és személyi...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
🦔
Rosszallóan vizslatom Dahlia kipirosodott arcát, ismét alkoholba fojtotta az érzelmeit, hátracsuklott fejjel nevet fel a sötét égre. Kis szeplőit a tábortűz fénye előcsalogatja, alkoholtól duzzadt rózsaszín ajkát a fogai közé csípi, sötétbarna haja szétesetten az arcába hull.
Mély levegőt veszek, szorosabban kezdem ölelni az ölemben ülő lány derekát, homlokomat a hátának támasztom, már ő sem valami józan. Mélyen beszívom karamelles illatát, orrom megcsiklandozza a bőrét, kuncogva kezd fészkelődni előttem.
-Minden oké? - fordul felém, kék szemei jókedvűen pattognak az arcomon, de hamar észreveszi az elnyúzott arckifejezésem, és értetlenül összevonja szemöldökeit.
-Nem bírom ezt látni, Gina! - suttogom mélyen a szemébe nézve, azonnal tudja mire gondolok, a barátnőjébe karoló, nevető lányra pillant, majd sóhajtva megcsóválja a fejét.
-Jó, de mit akarsz tenni? Azt hiszed ha odamész hozzá, és elmondod neki hogy tudod, akkor majd hálásan a nyakadba fog ugrani? Ez az ő döntése, hogy hogy dolgozza fel ami történt.
-Gina, láttam! Láttam hogy szét volt esve, mikor hazavittem láttam hogy vér folyt le a lábán, a múltkor az edzőteremben is teljesen összetörtnek látszott, tudom hogy mi történt Cody buliján! Azt is tudom, hogy egy kibaszott kuzinom volt az! Visszahallottam mindent egy csomó embertől, én... - nyelem le a gombócot a torkomban, reménytelenül csóválom meg a fejem.
Én próbálnék segíteni rajta, megpróbálnám valahogy jóvá tenni, de egyszerűen nem tudom hogyan közelíthetném meg. Ez nem valami olyasmi, amivel csak úgy odamész és beszélgetést kezdeményezel. A saját kibaszott vérem törte meg ezt a lányt, a szégyen amit érzek egyszerűen leírhatatlan, nem hagy nyugodni a tudat, hogy úgy tesz mintha minden rendben lenne, mikor látom azokban az óceánkék szemekben, hogy nincsen jól! Mosolyog, nevetgél, beszélget, de tudom hogy miért vedel, tudom hogy sokszor hamisan görbülnek az ajkai fölfele, többször is elcsípem a szenvedő tekintetét...
-Te megtetted ami tőled telt. Felhívtad a barátai figyelmét, hogy valami nem oké vele. Mi mást tudnál csinálni? Oka van ha nem mondta el a szüleinek. - simít Gina gyengéden az arcomra, érintésére tehetetlenül engedem le feszült vállaim.
-Nem tudom, valamit muszáj tennem, egyszerűen nem tudok úgy ránézni, hogy ne jutna eszembe agyonverni a saját rokonom!
-Austin... - néz mélyen a szemembe Gina gondterhelten, ajkait összepréselve fújja ki benntartott levegőjét - Dahlia nem is ismer téged. Mégis hogy akarsz segíteni neki? Kell egyáltalán neki a segítséged?
Szíven szúrnak a szavai, de belegondolok, és igazat adok neki. Dahliának valószínűleg én jutnék utoljára az eszébe, hogy elmondja mi történt. Nem tudok válaszolni, csak egy szívből jövő sóhajjal átölelem a "barátnőm", aki kényelmesen simul az érintésembe.
