Zafírkék

Négy

4.Fejezet

Hunter ott feküdt a földön, vérben úszva. Felismertem elnyúlt fekete pulóverét, amit mindig viselt mikor dolgozott. A testvérem meghalt...nem, nem lehet. Hunter erős! Nem halhatott meg. Próbáltam odafutni hozzá, de a lábam gyökeret eresztett és nem tudtam megmozdulni.
— Hunter! Kérlek! Bátyuskám ne hagyj itt! — kiabáltam torkom szakadtából. De a testvérem nem mozdult. Mereven feküdt, az arca fájdalomba torzulva pihent a hideg köveken. — Könyörgöm! — földre roskadtam és zokogva belemarkoltam az éles kövekbe a tenyeremmel. Vér szivárgott a húsomból, de nem éreztem fájdalmat.
— Hölgyem nyugodjon meg. — hallottam az egyik férfi hangját.
— Maga tehet az egészről! Miért vette el tőlem a testvéremet? Miért? — csak sírtam és sírtam, a tüdőm levegőért könyörgött.
— Ébredjen!
— Álmodik! Ez egy rémálom, fel kell keltenünk!
Hallottam a hangokat, de nem értettem, hogy kik és miért beszélnek hozzám. Álom? Rémálom? Ébredj Zafír! Ébredj!

A szemem abban a pillanatban felpattant és csillagokat láttam. Pislogtam párat és próbáltam kitisztítani a látásomat. Lassan világossá vált, hogy hol is vagyok. Egy fehér szobában, felettem két férfi aggódó tekintettel meredt rám. Kórházban vagyok?
— Felébredt! Szóljanak a parancsnoknak! — mondta az egyik férfi. Parancsok? Az meg ki a fene? És hol van Hunter?
— Kérem kisasszony, ne erőltesse meg magát, az elmúlt éjjel sokkos állapotba került. — mondta egy fehér köpenyes férfi. Azt hiszem az orvos. Megpróbáltam felülni, de éles fájdalom hasított a bal oldalamba, amitől felszisszentem.
— Segítsen. — hangom halk és rekedt volt. A másik férfi, óvatosan a fejem alá nyúlt, megfogta a jobb karomat és mintha pehelykönnyű lennék, feljebb ültetett.
— Hogy érzi magát? — kérdezte az orvos.
— Víz. — suttogtam és megérintettem a torkomat. A másik férfi akinek most már láttam az egyenruhájára tűzött kis névtábláját, amin az állt, hogy Cooper, egy pohár vizet adott a kezembe én pedig rögvest inni kezdtem. A folyadék jól esett és egy szempillantás alatt csillapította égő torkomat és szomjamat.

— Hol a testvérem? És én hol vagyok? — kérdeztem őket. Hirtelen bevillant az este történtek. Az egész testemet végigfutotta a hideg, amikor eszembe jutott Delian vérben fekvő teste.
— Majd a parancsnok elmagyaráz magának mindent. — válaszolta komoran Cooper. Pánik tört rám újra és úgy éreztem, mintha víz alá kerültem volna, a tüdőm elnehezült és nem kaptam elég oxigént.
— Nyugodjon meg kérem! Amit este átélt, az borzalmas lehetett. Pihennie kell, kapott infúziót és altatót. Ha nem tud magán uralkodni, muszáj leszek még egy adagot adni. — fogta meg a kezemet az orvos. Elrántottam és behunytam a szemem, mély levegőket vettem. Ki és be, ki és be. Csillapodott a remegésem és újra éreztem, hogy a tüdőm működik.

— Parancsnok! — mondta Cooper és tisztelgett a férfinak aki belépett az ajtón. — Jelentem uram, hogy a hölgy felébredt! — mondta. A férfira néztem, aki lassan közelebb jött és megállt az ágyam végénél. Életemben nem láttam még ennyire gyönyörű teremtést. Magas volt, magasabb mint a bátyám, olyan százkilencvenhét lehetett, izmos, széles vállakkal, keskeny csípővel és hosszú izmos combokkal. Talpig feketében volt, azzal a taktikai, fekete merevítő tartó mellénnyel. Hozzá a zsebes fekete nadrág ami betűrve a fekete fűzős bakancsába. A bal kezén ujjatlan kesztyű a jobbon semmi. A haja gesztenyebarna, fokozatosan felnyírva, felül hosszabbra hagyva és pár tincs a zöld szemébe hullva. Igen, egyszerűen gyönyörű volt a kinézete. A tekintete már kevésbé.

— Hol a testvérem? — kérdeztem amilyen undok hangon csak tudtam. A férfinek a szeme se rebbent. A tekintetét nem vette le rólam. Pókerarc.
— Hagyjanak magunkra a hölggyel. —mondta halkan, de ellentmondást nem tűrve. És akkor belém mart a felismerés. Mintha hideg zuhanyt eresztettek volna rám. Ő volt az a férfi, aki tűzszünetet rendelt el az este, és aki minden bizonnyal ide cipelt.

Az orvos és Cooper tisztelegtek és kimentek. Ki a franc ez, hogy tisztelegni kell neki?
— Mire emlékszik abból ami az éjjel történt? — kérdezte és közelebb lépett, mire megfeszült az egész testem. Észrevette a fickó, ezért megtorpant és keresztbe fonta a karjait a mellkasán. — Nem fogom bántani. Ha bántani akartam volna, nem hozom el ide. — biccentett a korházi ágyra amin feküdtem. A szemem forgattam.
— Azért hozott ide, hogy majd kivégezhessen! Mert maga is csak egy olyan undorító, beteg férfi, aki arra izgul fel, ha egy nőt kínozhat! — csattantam fel. Ismételten a szeme se rebbent, de az álkapcsa megfeszült.
— Szó sincs ilyesmiről. Tehát, elmondaná mire emlékszik? — kérdezte ismét és leült az egyik székre.
— Először maga válaszoljon! Hol a testvérem? — kétségbeesetten tudnom kellett, hogy életben van-e még.
— Nem adhatok ki róla információt, de ha segít nekünk, akkor talán kivételt tehetek. — magyarázta. Miről beszél?
— Ezt meg hogy a fenébe érti? — ráncoltam a homlokom. A férfi elővett egy kis noteszt az egyik zsebéből, meg egy tollat és rám pillantott.

— Azon az este, az a csoport, amelynek a testvére is tagja volt, rajtaütést szervezett ellenünk. Pontosabban a csapatom ellen. — kezdte. — Tudtunk róla, mert volt egy beépített emberünk a bandájukban. Mint azt láthatta is, a tervük kudarcba fulladt. — nézett rám jelentőségteljesen. A nézésétől felállt a szőr a hátamon. — Akik megmenekültek, nem akarnak beszélni. Nem tudjuk őket szóra bírni, ezért van itt maga.
— Én? Te jó ég! Semmiről sem tudok! — kiabáltam. Mit képzel ez magáról? Gúnyosan elmosolyodott.
— Ugyan kérem. A többiek nem fognak beszélni, de maga igen. Lehetséges, hogy nem most, de idővel fog.
— Pontosan mit akar tudni? — kérdeztem kíváncsian.
— Honnan szerezték a fegyvereket és honnan ismeri és milyen kapcsolatban volt Dalien Crossal? Miért volt ott az este? És miért csak most bukkant fel a csoportban, nem pedig már jóval ezelőtt? — a fejem megfájdult a kérdéseitől és a halántékomhoz kaptam.
— Tudja mit? — néztem rá, ő pedig várakozóan nézett vissza rám. — Inkább öljön meg most.
— Mikor érti már meg, hogy nem akarjuk magát megölni? Szükségünk van a válaszaira. — válaszolta nyugodt hangon.

— Ha válaszolok a kérdéseire elengednek? — kérdeztem reménykedve. A férfi habozott.
— Annyit ígérhetek, hogy szabad lesz. — ez meg mi a fészkes fenét jelent? De mielőtt megkérdezhettem volna, a férfi felállt, visszahelyezte a széket a helyére és az ajtó felé fordult. — Hogy hívják magát? — nézett vissza rám. Megmarkoltam a fehér takarót és próbáltam nem sírva fakadni.
— Zafír. — nyögtem ki. Láttam, hogy megfeszülnek az izmai tökéletesen kidolgozott hátán.
— Az én nevem Seth.
— Nem nagyon érdekel. — istenem, miért kell ennek a pasinak még a nevének is tökéletes lennie? Átkozott!
— Gondoltam, de jobbnak láttam, ha tudja, mivel a közeljövőben sok időt fogunk együtt tölteni. — mondta és válaszra sem várva kiment.

— Rohadj meg! — morogtam neki, de már nem hallhatta.