Zafírkék

Huszonhárom

23. Fejezet

A kis beszélgetésünk után nem találkoztam Louissal. Bár az őszintét megvallva nem is nagyon akartam. Az a csávó nem komplett. De tényleg.

Úgy ahogy voltam ruhástól, magamra húztam a takarót és mély álomba szenderültem.

Nem tudom mennyi lehetett az idő, de ilyen hajnali órákban járhattunk amikor arra ébredtem, hogy korog a gyomrom. Már annyira kivoltam éhezve, hogy elviselhetetlen lett a fájdalom a gyomromba. Lerúgtam magamról a takarót és feltápászkodtam.

Sötétség volt a szobában így tapogatózva próbáltam meg eljutni az ajtóig. Amikor sikerült, halkan lenyomtam a kilincset és kinyitottam azt. Hálaistennek nyitva volt. Csak egy bökkenő volt az egész szituációban: hogy nem tudtam hol is van a konyha.

Remek! Gondoltam magamba, majd csak megtalálom valahogy. Kiléptem a hosszú folyosóra és balra vetettem az irányt mert a folyosó végén ott láttam egy kis gyér fényt.

— Mit gondolt ez a Louis? Hogy nem leszek éhes? Pff, férfiak! — csóváltam a fejem rosszállóan. Lassan lépkedtem a burgundi vörös, aranyszegélyes szőnyegen és próbáltam észrevétlen maradni. Nem akartam senkit sem felébreszteni, hogy aztán jól le legyek szidva amiért azt hiszik szökni próbáltam.

Amikor a fényforráshoz értem, egy hatalmas halban találtam magam szobrokkal és egy még hatalmasabb kétszárnyú, felfelé vezető lépcsővel. Nagy volt a kísértés, hogy elinduljak felfelé, hogy vajon mi is lehet ott, de kételkedtem benne, hogy a konyha arra lenne.

Elindultam a jobb oldali irányba a lépcső alatt. Hatalmas volt az egész tér és kissé félelmetes is. Egyáltalán nem volt barátságos és fogalmam sem volt arról, hogy Louis hogy a fenébe tud itt egyedül élni.

Konkrétan nagyobb volt ez a „ház" mint az egész falum!

Szobák sorakoztak mindkét oldalon ezen a folyosón is és nagyon kíváncsi voltam, vajon miket rejtenek. A végéhez érve egy hatalmas kétszárnyú ajtó tárult elém és félig nyitva állt. Biztosan valaki így hagyta, vagy betörtek ide és senki sem vette észre.

Életem egyik nagy, ha nem a legnagyobb hibáját követtem el, amikor kiléptem azon az ajtón.

Egy hatalmas kertben találtam magam, ahol minden is ki volt világítva ilyen kerti lámpákkal és a sövény valami hihetetlenül zöld volt. Kikövezett út vezetett végig, hófehér oroszlánt ábrázoló szobrokkal futtatva. Egyszerűen gyönyörű volt! Mint egy mesében.

Ámulatba ejtve indultam el a kövesúton, nem tudva, hogy merre is megyek. A fejem ide-oda kapkodtam és próbáltam minél több mindent magamba szívni a látványból, ami elém tárult.

Virágok mindenütt, legfőkképpen rózsák, fehérek, rózsaszínek és persze pirosak. Annyira elvesztem ebben az álombeli kertben, hogy észre sem vettem hová is tartok, amikor is hangokat hallottam a jobb oldalamról.

— ....mégegyszer? — kiabálta valaki. Mi a szösz?

Közelebb merészkedtem a hanghoz, de az épület hatalmas falától nem láttam. Na meg persze a bokroktól.

— Nem uram! Véletlen volt! — sírta egy férfi. A gyomrom összekapódott és tudtam, ez az a pillanat amikor vissza kellene fordulnom. De nem tettem. Földbegyökerezett lábbal hallgattam tovább.

— Igen, nem fogsz többé hozzá érni! Mert számodra itt ennyi volt! — ez a hang nagyon ismerős volt...tekintélyt parancsoló és borzongást keltő. Louis!

Szaporán közelebb merészkedtem és az a kép ami elém tárult, egy életre beleégett az emlékezetembe...

Két férfi megkötözve térdelt Louis előtt, sírva és összeverve. A ruhájuk szétszaggatva mocskosan lógott rajtuk. Az arcukból csorgott a vér és hatalmasra duzzadt a szemük és a bőrük. Körülbelül még hat másik férfi állt Louis körül, mintha csak őt védenék. Ami nyilván így is volt.

A szám elé kaptam a kezem, amikor Louis egy-egy fegyvert tartott a két fickó fejéhez, majd...majd elsütötte őket. A két férfi feje szétloccsant és vértócsát képezve erőtlenül  hanyatlott a földre.

Vérfagyasztó síkoly szakadt fel a torkomból, mire mindannyian felém kapták a fejüket. Louis először nem értette, hogy mit keresek ott, majd mikor felismerte, hogy sírok, felém mozdult.

Azon nyomban fogtam magam és szaladni kezdtem vissza a házba.

— Zafír! — hallottam még a hangját magam mögött. De nem álltam meg. Csak futottam és futottam végig a folyosón. Azt sem tudtam merre megyek, csak minél távolabb akartam kerülni ezektől az emberektől. Vissza akartam menni a saját kis otthonomba és családomhoz.

Amint bejutottam a szobába ahol addig voltam, bevetettem magam az ágyba és a fejemre húztam a takarót. A sírás az egész testemet rázta.

— Zafír! — dörömbölt az ajtón Louis.
— Menj el innen! — kiabáltam ki, kibújva a takaró alól.
— Nem megyek el! Az előbb...az nem az volt amit láttál. — válaszolta. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.

Kinyitotta az ajtót, majd becsukta és megállt az ágy szélénél.

— Nem az volt amit láttam? Akkor nem jól láttam, hogy megöltél két embert Louis?! — sikoltottam felé. Ingerülten végigsimított az arcán és nyugalmat erőltetett magára.

— Tudod kik voltak azok az emberek? — nézett rám határozottan.
— Mit számít ez? — kiabáltam patakokban folyó könnyekkel. Megrázta a fejét és leült az ágy szélére, én pedig azonnal magam alá húztam a lábaimat.

— Nem foglak bántani. — mondta halkan. Hisztérikusan felnevettem.
— Igen tudom, te nem az a fajta vagy aki embereket bánt...
— Azok az emberek bántottak téged.— válaszolta nyugodt hangon. Hitetlenkedve néztem rá.
— Mikor bántottak engem?!
— Nem emlékszel? Az egyik fejsérülést okozott neked, ami nem volt a terv része. A másik pedig undorítóan viselkedett és meglökött téged. Ilyesmi nem fordulhat elő az én házamban. — magyarázta.

— Óh, és ez már ok volt arra, hogy megöld őket? Szép vagy mondhatom! — túrtam bele idegesen a hajamba. — Majd ha én is hibázom akkor engem is hidegvérrel megölsz? Vagy hogy gondolod ezt? Szerinted ez normális?

— Ne túlozz.
— Mit vársz mit tegyek? Ugorjak a nyakadba és köszönjem meg? — sírtam el magam újra. Rosszállóan megcsóválta a fejét.
— Nem várom el, hogy ezt megértsd. Maffia vezér vagyok. Ez ezzel jár.
— Ezzel jár? Azzal, hogy valaki hibázik és te kivégzed? — ámultam el.
— Pontosan. Tudod, nem vagyok olyan rossz mint amilyennek most gondolsz. Ha jobban megis...
— Nem akarlak megismerni! —vágtam a szavába azonnal.

— Ezt nem te döntöd el. — mondta halkan.
— Tudod mit? Fogd meg a pisztolyodat és lőj le engem is! Gyerünk! Mire vársz? — provokáltam.
— Fejezd ezt be.
— Nem, te fejezd be! Meg mindenki! Menjetek el a büdös francba! Gideon, Seth, te, az embereitek, Hunter, mindenki! Én...amióta belekeveredtem ebbe az átkozott helyzetbe azóta az életem romokban hever! — fakadtam ki. Louis csendben hallgatta a kirohanásomat. — Végignéztem ártatlan emberek halálát! Bezártak, fogva tartottak. Elszakítottak a családomtól! A bátyám agyát is teljesen átmosták! Aztán megint itt találtam magam! Újra bezárva és újra végignéztem, hogy hogyan öltök meg embereket. Én...én...én ezt már nem bírom! — kész, eltört a mécses. Minden is kijött belőlem.

Louis nem szólt egy szót sem. Egyetlen mozdulattal átkarolt és magához húzott. A vállába temettem az arcom és csak sírtam és sírtam, míg minden bánatomat kiadtam magamból.