Zafírkék

Huszonkettő

22. Fejezet

— Igen jól hallottad. Te az enyém vagy Zafíra. Már réges-rég óta. Figyeltettelek, volt hogy én figyeltelek magam. A megfelelő időre vártam, hogy magamhoz vegyelek. Azt akartam, hogy itt légy velem. A tervem az volt, hogy amint betöltöd a tizennyolcadik életévedet elhozlak ide. Az otthonomba, hogy lásd az én világomat. Hogy belém szeress. De mint láthattad és tapasztaltad is, a tervem meghiúsult. Beleköptek a levesembe, de azt garantálom, hogy megfizetnek ezért. Mindannyian.

Louis szavai vízhangzottak a fejemben. Amiket elmesélt...egyszerűen nem voltam képes megemészteni. Ha valakinek azt mondják, hogy tizenöt éves korától megfigyelték és arra vártak, hogy nagykorú legyen és elvihessék, vajon az illető mit reagált volna?

Valószínűleg semmit, mivel ilyen senkivel nem történne meg. Vagyis de, mivel velem megtörtént. Valósággal ittam a szavait amiket felém intézett, de nem igazán tudtam meg mindent. A lényeget talán. Ami az volt, hogy Louis már régen kiszemelt magának, csak hát történt ami történt és nem jöttek össze a dolgok. Mi a fasz?

— Ez mekkora baromság már? — motyogtam magam elé, még mindig láncra verve.

Na és ott van még Seth is. Akkor ezért lett ennyire tartózkodó? Az apja figyelmeztette? Én meg bedőltem neki...

— Merre van a hölgy? — nyílt ki hirtelen az ajtó és belépett rajta Louis meg egy férfi, aktatáskával, feltehetőleg egy orvos.
— Erre jöjjön. — intett neki Louis. Az orvos nem tett semmilyen megjegyzést rám, ahogy megpillantotta kis testemet, összekuporodva láncra verve. Mert hát ki mert volna szólni bármit is Louis Gottinak? Mindenidők legnagyobb maffiájának? De mentségére szóljon, hogy a szemében láttam a sajnálatot.

— Mi történt pontosan? — tette le a táskáját és előszedett belőle valami gyógyszereket és egy kis lámpát.
— Amikor idehozták a hölgyet, az egyik emberem eléggé súlyosan fejen ütötte. Azóta is fájdalmai vannak a hölgynek. — magyarázta Louis.

— Szabad? — nyúlt felém az orvos. Megvontam a vállamat és hagytam, hogy a szemembe világítson, átnézze a fejem és megmérje a vérnyomásom. Louis Gotti minden mozdulatot figyelt, le sem vette rólunk a szemét, így alkalmam sem volt arra, hogy egy "segítsen kérem"-et odasúgjak a dokinak.

Pár perc után az orvos bólogatva elpakolta a cuccait, bezárta a táskát és felállt.
— Nos, mit talált doktor? — vonta fel a szemöldökét Louis.
— Kisebb agyrázkódása volt a hölgynek és a vérnyomása is eléggé alacsony. Ennie kellene valamit és pihennie, mert a szemei is eléggé véreresek. Itt van pár fájdalomcsillapító is, ezeket vegye be. Ha nem enyhül a fájdalom, be kell vinniük a kórházba, hogy csináljanak egy CT-t. És ha javasolhatom, ne sokáig legyen ezen a hideg padlón mert könnyedén felfázhat a kisasszony és az komoly problémákhoz vezethet. — magyarázta.

Louis arcáról semmit nem tudtam leolvasni, pókerarccal bólintott, majd kikísérte az orvost. Még az ajtóban megbeszéltek valamit, de semmit sem hallottam, csak azt láttam, hogy mindketten bólogatnak.

Amikor végzett az orvossal, egyenest felém indult. Leguggolt elém és az egyik elszabadult hajtincsemet a fülem mögé simította. Elhúztam a fejemet, nem akartam, hogy megérintsen. Az arca érzelemmentes maradt.

A karomhoz nyúlt és kioldotta a láncot. Majd a másik kezemmel is ezt tette. Megfogta mindkét csuklómat és dörzsölgetni kezdte, ott ahol piros lett.
— Fájnak? — kérdezte alig hallhatóan az arcomat vizslatva. Csak vállat vontam. Az egész életem másról sem szólt, mióta Hunter miatt minden tönkrement, csak a fájdalomról.