Zafírkék

Három

3. Fejezet

— Te meg mit keresel itt? — a bátyám amint meglátott, hogy kiszállok Dalien autójából, rögvest nekem ugrott. Mármint nem szó szerint.
— Nyugodj meg barátom, a húgod nem akarta nélküled tölteni ezt az estét én pedig elhoztam. Nem sokáig marad és én majd hazaviszem, ugye Zafír? — na látjátok? Erről beszéltem, azt hiszi szívességet tett nekem ezzel, miközben ő hívott el! Pff!
— Így igaz Hunter. — bólintottam. A bátyám idegesen meredt a barátjára.

— Nem maradhat itt Zafír, túl veszélyes! Egyébként is, a szüleink hogy engedhettek el? — intézte nekem a szavait.
— Elengedtek Hunter! Fogd fel! Nem megyek innen sehova. Legalábbis még nem. — tettem hozzá gyorsan mert a bátyám tett felém egy lépést. Idegesen a hajába túrt.
— Jó, nem bánom. Egy fél órát maradhatsz. Se több se kevesebb. Utána hazaviszed! — bökte mellkason Dalient, aki megadóan bólintott.

— Gyertek! — szólt az egyik srác aki a környékünkről való volt, azt hiszem a neve Adam. — Gyertek már! — invitált minket a tábortűzhöz. Belekapaszkodtam a bátyám karjába és úgy lépkedtünk oda a többiekhez.
— Anya kiakadt? — kérdezte Hunter úgy hogy csak én halljam.
— Kissé, de apa leállította. Meg persze én. Végülis tudod milyen, Hunter. Már napok óta teljesen ki van készülve. — magyaráztam mikor leültünk a földre a tábortűz köré. Egyik oldalamon Hunter volt a másikon Adam. Hálát adtam az Istennek, hogy Daliennek nem volt esélye mellém kerülni, mert biztos, hogy egész éjjel rám szállt volna. Amihez semmi kedvem nem volt. Ki akartam élvezni minden eltöltött percet a bátyámmal.

— Rendben van gyerekek! — dörzsölte össze a tenyerét egy másik srác, akinek kopasz volt a feje. Vagy tizen lehettek összesen, Dalienen és Hunteren kívül. Meglepő volt, hogy mennyi fiatal fiú élt a környékünkön, és biztos voltam benne, hogy ez még csak nem is az összes.
— Tehát mi a terv? — kérdezte egy másik, akinek a jobb oldalán egy szőke hajú lány ült, ugyanúgy belekarolva mint én Hunterba.
— Rajtaütés lesz. Ami azt illeti nem is olyan sok idő múlva. — pillantott az órájára a kopasz. Hunter karja megfeszült a kezeim között.
— Jobb lenne, ha beülnél a kocsiba. — súgta oda nekem.
— Nem akarod hogy halljam a terveteket? Dalien már elmondta, hogy vannak fegyvereitek. Hunter, mi a fenét művelsz? Ez nem rád vall! — sziszegtem a fogaim közül. Elkapta a karomat és felrángatott.
— És aztán ti kett...hé! Hunter! Hová mész? — kiáltott utánunk a kopasz. Hunter visszafordult.

— Csak beültetem a kocsiba Zafírt, mert fázik. — mondta és tovább ráncigált a kocsihoz, de én próbáltam kiszabadítani magamat a szorításból.
— Engedj Hunter! Nem akarok beszállni! — rángattam a karomat és próbáltam földbe gyökerezni a lábaimat. De mind hiába.
— Azt mondtam beülsz a kocsiba és ott is maradsz! — mordult rám és tovább húzott. Sokkal erősebb és magasabb volt nálam, semmi esélyem sem volt, de nem adtam fel.

Már a kocsi ajtaját nyitotta ki Hunter amikor pisztoly dördült el. Mi a fene? Hunterrel egymásra néztünk, majd vissza a csoportra. A lány aki a fiú mellett ült, fel sikított és próbálta elhúzni a barátját, aki fegyvert rántott elő. A kopasz fiú is ugyanígy tett és összevissza lövöldözni kezdett. Dalient nem láttam sehol. Volt aki szaladni próbált de elesett, volt aki mozdulatlanul hevert a földön, vértócsában.
— A francba is! Ki ne merj innen szállni! — kiabált rám Hunter, bedobott a kocsiba és becsapta az ajtót. — Húzd le a fejed! — kiáltotta és elővette a fegyverét. Gyorsan lehajtottam a fejem és két kézzel befogtam a füleimet. Istenhez fohászkodtam, és mindenegyes lövésnél összerándult a testem a félelemtől.

Nem tudom meddig tarthatott, talán pár perc de lehet hogy egy óra, mire csend lett. Észre sem vettem, hogy könnyek csorognak le az arcomon.
— Istenem kérlek...Istenem kérlek...— suttogtam magam elé. Kértem az Istent, hogy Hunter ne haljon meg! Óvatosan felültem az autóban és kinéztem az ablakon. Meg kellett róla győződnöm, hogy a testvérem életben van. Néhány test mereven feküdt a vérben úszó földön de azon kívűl mást nem láttam ott.

Halkan kinyitottam a kocsi ajtaját és kicsusszantam belőle. Megálltam és próbáltam megdörzsölni a szemeimet, hogy a könnyektől lássak valamit. Lassan elindultam a testek felé. Remegett a lábam, a karom, egyszerűen remegett mindenem. A mellkasom elnehezült és azt éreztem, hogy nem kapok levegőt.
— Tűzet szüntess, tedd le a fegyvert. — hallottam egy mély férfi hangot valahonnan.
— De uram, ez is egy közülük! — mondta egy másik.
— Azt mondtam tedd le a fegyvert! Ez egy nő! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A hangjától még jobban remegni kezdtem és a lábam feladta a szolgálatot. Összeroskadtam éppen Dalien élettelen teste mellé.

Sikoltani akartam, ordítani, hogy valaki segítsen. De nem jött ki hang a torkomból. Csak zokogtam és Dalien halott arcát simogattam, amit vércseppek áztattak. Ez nem történhetett meg, nem, ilyen nem!
— Jól van hölgyem? — a hang irányába fordultam. Ugyanaz a hang volt, aki az imént leállította a másik férfit, aki valószínűleg engem is le akart lőni. Bárcsak lelőtt volna! Akkor nem éreznék ekkora fájdalmat! Felnéztem rá, a sötétben nem láttam, hogy hogy néz ki, de azt láttam, hogy magas.
— Hogy j-jól vagyok-e? — dadogtam, nem is; inkább nyögtem. A fájdalom amit a szívemben éreztem, leírhatatlan volt.
— Nem tudom mennyit látott, de ez nem az aminek látszik. — mondta halkan. Hisztérikusan felnevettem.
— Nem az aminek látszik? Nézze csak meg jobban! — körbe mutattam a halott testeken. — Ezek a fiatal fiúk itt mind meghaltak! MEGHALTAK! Maguk miatt! Maguk ölték meg őket! — ordítottam hangosan. Még magam is meglepődtem azon, hogy ilyen erőm volt, ahhoz hogy kiabáljak.
— Küldjék ide Dr.Petersont. Most! — mondta a férfi valakinek, de ügyet sem vetettem rá.
— Hol a testvérem? Hol a bátyám? Azonnal mondja meg! Megölték? Isten a tanúm rá, hogy ha megölte maga nyomorult féreg, velem gyűlik meg a baja! — a pillantásom az egyik fegyverre esett tőlem balra és azon nyomban odavetődtem és megmarkoltam, majd felpattantam és megböktem vele kemény mellkasát a fickónak. — Huntert akarom! Most! Most! — zokogtam, a kezemben a pisztolyt remegve próbáltam tartani de nagyon nehéz volt, alig bírtam. Pár pillanat múlva felsikoltottam mikor hirtelen valaki hátulról letepert a földre és belém szúrt egy éles akármit. Tű. Valaki belém szúrt egy tűt. Mi a fene?
— Ettől nem hal meg, ugye? — kérdezte a férfi hang. A válasz annyira távolinak tűnt, hogy már csak fél álomban hallottam.
— Nem uram. Ettől csak aludni fog.