Zafírkék

Harminchat

36. Fejezet

Nyolc hónappal később...

Az elmúlt hónapok során, Louis bebizonyította, hogy nincs lehetetlen. Számunkra legalábbis nincs. Nem csak a szerelmet találtam meg ebben a férfiban, de a legjobb barátomat is.

Soha nem gondoltam volna, hogy az életem ilyen irányt fog venni. Az apám halála mindannyiunkat megrázott. Anyámat főként. Tudtam, hogy nem hagyhatom magára, így megvártam, hogy eljöjjön a tizennyolcadik születésnapom és azt kérjem ajándékul, hogy anyám és a testvéreim hozzánk költözzenek.

Mint mindig, Louis most is teljesítette ezt nekem. Anyámék közelebb költöztek hozzánk és új életet kezdtek. Amikor megtudta, hogy terhes vagyok, minden megváltozott. Erőt vett magán és mindenben a segítségemre volt.

Carlos, az öcsém belement, hogy Irakba költözzön és ott végezze el a katonai iskolát. Louis ezt is megvalósította. Mindemellett mindig mellettem állt, egy percre sem hagyott magamra. Tényleg, igazán jó férj lett és csodás apa lesz a későbbiekben a kislányunknak. Igen, mint nemrég megtudtuk kislányunk lesz.

Egyszóval minden remekül ment ezen idők alatt. Túlságosan is remekül...

***

Reggel a szakadó eső ébresztett fel. Hatalmas vihar tombolt odakinn, rettenetesen süvített a szél. Amint kinyitottam a szemem és megérintettem a hatalmas pocakomat, nagyon rossz érzés kerített hatalmába.

Pontosan olyan érzés, mint akkor mikor megéreztem, hogy Hunterrel és velem történni fog valami.
— Minden rendben? — nézett rám Louis, aki akkor jött ki a fürdőszobából, talpig felöltözve. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá.
— Persze, minden rendben, de te hová mész? Nem úgy volt, hogy ma pihenünk? Vihar van kint. — mutattam az ablakra.

Louis hatalmasat sóhajtott és beletúrt a hajába.
— Kaptam egy telefonhívást nemrég. Az egyik emberem megsérült, oda kell mennem, megnézni, hogy mi is történt. — magyarázta idegesen. Megértően bólintottam, de szívem szerint nem engedtem volna el Louist. — De ígérem nem tart sokáig.

— Rendben van, csak nem is tudom Louis...olyan rossz érzésem van. — rágtam a szám szélét. Louis közelebb lépett hozzám és csókot nyomott a homlokomra.
— Ne aggódj semmi miatt, nem lesz baj! Több őrt állítottam fel a kapu és az ajtó elé. A riasztó bekapcsolva. Nincs mitől félned. — nyugtatott meg. Egy kissé alább hagyott az aggodalmam és betudtam ezt a hirtelen pánikot annak, hogy nemsokára szülni fogok.

— Csak siess haza, és nagyon vigyázz magadra! — kapaszkodtam belé.
— Vigyázok, nemsokára találkozunk bébi. — csókolt meg utoljára és kisietett a szobából.

Semmi kedvem nem volt egyedül tölteni a napot, ezért még visszaaludtam pár órára. Vagyis akartam, mert viszont, amikor már egy fél órája próbáltam rábírni magam az alvásra, hatalmas csörömpölést hallottam lentről. A szemem felpattant és a szívem őrülten zakatolni kezdett.

Tudtam, hogy nem kellene megmozdulnom, hanem hívnom kéne azon nyomban Louist, de nem akartam önző szajhának tűnni. Hiszen az egyik ember megsérült, nem rángathatom vissza Louist, mert hallottam valami zajt. Ugyan már...

Nagynehezen feltápászkodtam, felvettem a köntösömet és belebújtam a papucsomba. Halkan kinyitottam az ajtót és elindultam lefelé a lépcsőn. Ami először feltűnt, az az volt, hogy senki nem járkált az előtérben. Általában szoktak, mégpedig Louis emberei. Most viszont senki.

Az utamat a konyha felé vetettem, hátha Renata zajosodott valamivel. Igen, a sejtésem beigazolódott, Renata volt az. Csakhogy nem éppen úgy ahogyan azt én elképzeltem. Amint benyitottam a hatalmas konyhába, az első ami a szemem elé tárult az ő volt. Vértócsában feküdve, szétlőtt fejjel. A szám elé kaptam a kezem és hirtelen nem kaptam levegőt.

Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Egy hatalmas fazék hevert a földön a halott Renata mellett. Azon nyomban kirohantam a konyhából és egy telefon után kutatva átnéztem a nappalit. Megtaláltam a vezetékes telefont, de szanaszét volt törve.
— Mi a fene? — suttogtam magam elé.

Most már biztos voltam benne, hogy nem baleset volt, az ami Renataval történt. De akkor mégis mi? Körbenéztem a nappaliba és megfogtam az első kezembe eső tárgyat, ami egy távirányító volt. Remek ötlet Zafír, ez biztos megállít egy hidegvérű gyilkost! Pff!

Nem volt sok időm, hiszen bármelyik percben észrevehették, hogy én is a házban tartózkodom, ezért halkan kiosontam a nappaliból. Figyelmesen körülnéztem, hátha meglátok valakit, de tiszta volt a terep. Akkor jutott eszembe, hogy Louis hagyott itt nekem egy telefont, hogyha bármi baj lenne, azon elérjem.

Igen, csak a telefon a szobánkban volt fent, az emeleten.
— Jól van Zafír, nyugodj meg! Szépen felmész a telefonért, felhívod Louist és minden rendben lesz! — nyugtattam magam, már amennyire tudtam. Elmondva ezt nyilván könnyű feladatnak tűnt, megvalósítva már nem annyira.

De hogy a fenébe jutottak be? Dupla őrök vannak odakint! És a riasztó sem kapcsolt be. Ez annyira abszurd!

Megráztam a fejem, hogy újra a jelen problémára koncentráljak, ne pedig azon agyaljak, hogy mi miért történt és hogyan. Mély levegőt vettem és elindultam felfelé. Amennyire csak tudtam, halkan lépkedtem, hogy semmiféleképen ne keltsek feltűnést.

Meglepő módon sikeresen feljutottam a szobáig. Már éppen beakartam rontani, amikor szembetűnt valami. Az ajtó félig nyitva állt. Viszont én tisztán emlékeztem, hogy bezártam, mielőtt lejöttem.

Ez csak egy dolgot jelenthetett.
A szívem majd kiugrott a helyéről, de nyugalmat erőltetve magamra, elkezdtem elhátrálni az ajtótól és rohanni kezdtem a lépcső felé. Vagyis akartam. Mert amint a lépcső elé érkeztem, egy férfi állt velem szembe. Életnagyságban, gúnyosan vicsorgott rám, maga Gideon Bille Williams.
— Meglepetééés, remélem jót bújócskáztál! — nevetett rám ördögien.

Egyenest balra vettettem az irányt, de nem sikerült semmi mást tennem, mert valaki egy pisztollyal fejen vágott. Abban a pillanatban elsötétült minden és a földre rogytam, mint egy rongybaba.