Zafírkék

Tíz

10.Fejezet

Úgy éreztem magam, mint akit töltőre dugtak és teljesen feltöltődött. Semmi sem tudott volna lehozni az életről, még az sem ami történt velem. Mert egyet tudtam, hogy a testvérem életben van. Lélegzik! Felfoghatatlan volt számomra és nagy késztetést éreztem, hogy kikiabáljam a világnak, hogy köszönöm, a bátyám megmenekült!

Százszor is megköszöntem Istennek, amiért mindig vigyáz ránk és lát minket, meghallgatja imáimat. Nincs szó amivel kifejezni tudtam volna mennyire euforikus állapotba kerültem.

Már csak egy dolog volt, amit meg kellett tennem. Valahogyan kijutni erről a helyről és hazamenni. Haza. Két napja voltam bezárva ebbe a kalitkába és a hazám annyira messzinek tűnt. Teljesen úgy éreztem, mintha már hónapok, nem is, inkább évek teltek volna el!

Az ajtó hirtelen kinyílt és Seth jött be. Azóta nem láttam, amióta ott hagyott a vallatószobában.
— Minden rendben? Hogy ment a vallatás? — kérdezte, miközben kivett a hűtőből egy pohár narancslevet és töltött magának.
— Miért kérdezed, mikor pontosan tudod, hogy hogy ment? — fintorogtam, mert nagyon alábecsült engem. Tisztában voltam vele, hogy mindenről értesült már.

— Igazad van, tudom, hogy milyen válaszokat adtál. Azt viszont nem tudom, hogy hogyan érezted magad közben. — tette a mosogatóba az üres poharat. — Steve azt mondta, hogy kissé rosszul lettél. — nézett rám aggódva.
— Ne nézz így rám! — ripakodtam rá. Összevonta a szemöldökét, mintha nem értené mi bajom.
— Hogyan?
— Úgy, mint aki aggódik! Nem is ismersz. Teljesen idegenek vagyunk, nem aggódhatsz. — magyaráztam neki. A szája sarka felfelé kunkorodott, de türtőztette magát, nem mosolyodott el.
— Miért is ne? Vannak árva gyermekek, akiket ugyancsak nem ismerek, mégis aggódom értük. — ott a pont. Egy null a javára.
— De viszont engem utálsz! És én nem kérek olyan ember aggodalmából aki utál engem! — vágtam vissza.
— Az érzés kölcsönös. Viszonzom azt, amit tőled kapok. — vonta meg a vállait. — Egyébként megnézted a ruhákat? — váltott témát. Most én voltam az, aki a szemöldökét ráncolt.

— Milyen ruhákat? — néztem ahogy közelebb lépett és a szekrényéből elővett három hófehér papírszatyrot és az ágyra helyezte. Pontosabban a lábamhoz.
— Elküldtem Sylviat, hogy szerezzen neked pár ruhát és cipőt. Addig megfelelnek, míg úgy nem döntök, hogy elviszlek és saját magad választasz magadnak. — magyarázta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy nekem, azaz egy idegennek ruhát vásárol. Úgy néztem rá mintha három feje lenne. — Megnézed? — biccentett a zacskók felé.

Az égnek emeltem a tekintetem, aztán felálltam és belekukkantottam az egyik szatyorba. Seth le sem vette rólam a tekintetét. Egy ugyanolyan fehér doboz lapult benne, mint a zacskó maga. Kiemeltem belőle és felnyitottam. Egy barackszínű, egyszerű papucs volt, a tetején egy vékony arany lánccal.
— Tetszik? — kérdezte sürgetve. Ránéztem és nem láttam a tekintetében gúnyolódást, csak színtiszta kíváncsiságot.
— Szép. — mondtam egyszerűen és letettem az ágyra.
— Próbáld fel. — utasított, mire csúnyán ránéztem, ő pedig elmosolyodott. — A kedvemért. — megálltam, hogy a szemem forgassam és letettem a földre az egy pár papucsot. Levettem a zoknikat a lábamról és felpróbáltam.
— Honnan tudtad, hogy hányas a lábam?— néztem rá kétkedve.

— Tippeltem. Kényelmes? — tettem benne néhány lépést és bólintottam.
— Köszönöm. — mondtam halkan.
— Nézd meg a többit is. Nem tudtam miket szeretsz, de mivel nyár van és itt bent is mindig meleg van, ezért ruhát vetettem neked, hogy kényelmes legyen. De azért pár rövidnadrágot is hozattam, néhány pólóval és pulóverrel. —magyarázta. Kivettem három hasonló fazonú ruhát mint ami rajtam is volt. Az egyik fekete, a másik ugyanolyan barackszínű mint a papucs és volt egy hófehér is.

— Ezeket nem próbálom fel, hiszen egy a méretük azzal ami rajtam van. Biztosan jók. — mondtam, mire Seth bólintott. Visszahajtottam a ruhákat a szatyorba és szemügyre vettem a két igencsak rövidke farmer rövidgatyát. Az egyik szürke volt, a másik kék. Melléjük kaptam egy-egy pólót szintén egy fehéret és egy feketét. Volt még a szatyorban két pulóver, az egyik egy  fehér kapucnis bebújós, a másik pedig egy szürke cipzáras.
— Jók lesznek? — törte meg a csendet.
— Igen, azt hiszem. — motyogtam és szépen visszahajtogattam mindent.
— Óh, és itt van még ez is, majdnem elfelejtettem. — a szekrényhez lépett és kivett még egy dobozt, amiben egy fehér sportcipő lapult. Kérdőn néztem rá.— Végülis nem lehetsz mindig papucsban. — vonta meg a vállát.

— Köszönöm, de nem kellett volna ennyi mindent venned nekem. — mondtam zavartan és visszapakolgattam a szekrénybe a zacskókat.
— Ne köszönd. Nem volt ruhád, és ami volt is, az már nincs. Tartoztam ennyivel. — mondta, bennem meg felment a pumpa. Ennyit a jó kedvemről.
— Mit is hittem? — kaptam a fejemhez, mire Seth kérdőn felém fordult. — Azt hittem kedvességből tetted, vagy mert eltudod képzelni min megyek keresztül és segíteni próbálsz, de, óh, várjunk csak! — csettintettem egyet. — Hiszen miattad vagyok ebben a helyzetben! Hogy is felejthettem el? Én csak egy teher vagyok itt! Egy alany. — a hangom csöpögött a gúnytól. Seth állkapcsa megfeszült.
— Belehalnál, ha egyszer nem támadnál? Miért nem tudod egyszerűen elfogadni azt amit kapsz és nem hisztizni?! — csattant fel ő is.

Döbbenten bámultam rá.
— Szóval még én vagyok a hibás?
— Igen te! Kedves voltam veled, a két fickó aki ma vallatott téged, ők is! Megmondtam nekik, hogy ha bántani mernek téged, vagy undorító viselkedést engednek meg maguknak veled szemben, akkor kidobatom őket az utcára! De előtte még jól szét is rúgom a seggüket! — kiabálta rám. A torkomon akadtak a szavak. Hitetlenkedve bámultam rá. — De te semmit nem tudsz értékelni, sem pedig megköszönni! Mindig mindenben a hibát keresed, találsz valamit amibe beleköthetsz és csak az lebeg onnantól kezdve a szemed előtt! — lehalkította a hangját és így álltunk. Néma csendben, farkasszemet néztünk egymással. Tudtam, hogy itt kellene leállnom, de egyszerűen nem ment.

— Bocs, hogy nem vagyok olyan mint a többi kis nőd, akiket csak kihasználsz és egy vacsora említésére, már a nyakadba ugranak és hálálkodnak! — valósággal fröcsögtem a szavakat. Seth megrázta a fejét.
— Semmit nem tudsz rólam, ne merj ítélkezni felettem! — nézett lesajnálóan.
— Ugyanezt tudom neked is tanácsolni, parancsnok. — a parancsnok szót, olyan hangsúllyal tálaltam neki, hogy még én is beleborzongtam.

A lesajnáló nézése nem oszlott szerte, megmaradt. Megrázta a fejét.
— Látnod kellene magad kívülről. Lehet, hogy szép lány vagy, de a belsőd rohadt. — mondta, majd választ sem várva kirobogott a szobából.

Nem bírtam tovább, leroskadtam az ágyra és kitört belőlem a zokogás. Az egész testemet rázta a mélyről jövő sírás. Nem kellett volna, hogy fájjanak a szavai, de valahol mélyen, egy eldugott résemben éreztem, hogy van benne igazság. Az meg csak hab volt a tortán, hogy itt ragadtam ezen az átkozott helyen.

A fejemet a párnába fúrtam és próbáltam apám szavaira gondolni, amikkel mindig dicsért, visszaemlékeztem anyám nyugtató hangjára, amikor még kicsi voltam és elestem, ő pedig a hajamat simogatva leápolta a sebeimet. Lelki szemeim előtt megjelent Carlos édes arca és az, ahogyan azt mondja, hogy szeret engem és köszöni, hogy én vagyok a nővére. Hunter könnyes szemei, amikor elvittem a munkahelyére a friss, meleg kenyeret és ő szorosan magához ölelt, hogy megköszönje. Melda apró kis szájacskán megjelenő mosolya, amikor megígértem neki, hogy jobb élete lesz, mint az enyém.

Ahogy ezekre az emlékekre őszpontosítottam, szép lassan elmúlt az egész testemet rázó sírás. A szemeim elnehezültek, a légzésem lelassult, még egy utolsót pislogtam és elnyomott az álom.