Zafírkék

Huszonöt

25. Fejezet

Három óra idegösszeomlás után, fáradtan és egy rakat ruhával, cipővel meg mindennel tértünk vissza Louis otthonába. Nem mondom, hogy megkönnyítettem a pasi dolgát, hogy a kegyeimbe férkőzzön...sőt kifejezetten megnehezítettem.

— Egy életre elég volt a vásárlásból. — jegyezte meg Louis miközben kiszálltunk az utóból és odaintett az egyik emberének, hogy vigye be a vásárolt dolgokat a házba.
Rámeredtem és karba font kezekkel indultam befelé.
— Van pár elintéznivalóm még, de ma este együtt vacsorázunk. — lépett mellém Louis.

A szemem forgattam és megfordult a fejemben, hogy egy jól irányzott pörgő rúgással leteperem ezt az idegesítő embert.
— Nem akarok veled vacsorázni. — mondtam egyszerűen.
— Azt hiszem félreértettél, nem kérés volt, hanem parancs. — a megkeményedett hangsúlya teljesen kiakasztott. Mit képzel ez magáról?

— Tehát te így képzelsz el egy kapcsolatot?! — torpantam meg a bejárati ajtó előtt. Louis arcizma sem rándult, csak szimplán rám emelte a tekintetét, mintha ezzel szívességet tenne nekem.
— Mármint?
— Mármint? Te jó ég! Ugye tudod, hogy ez nem egészséges? Vegyük például, hogy éveken keresztül figyeltettél, a tudtom nélkül! Aztán mit ad Isten, elrabolsz, idehozol és rám erőszakolod ezt az egészet! Bele akarsz kényszeríteni ebbe az életbe veled! De nem veszed észre, hogy én ezt kurvára nem akarom! — fakadtam ki.

Egy örökkévalóságnak tűnt mire megszólalt.
— Nem szeretem, ha egy nő trágárul beszél. Ezt még elengednem, de a következőnél megbüntetlek. Most pedig befelé. — biccentett az ajtó felé.
— Még mit nem! Nem megyek be! — makacsoltam meg magam és éreztem, hogy a fejem olyan vörös mint egy paradicsom.

— Miért nehezíted ezt meg mindkettőnknek? — emelte égnek a tekintetét, majd újabban intett egy másik férfinak, aki...aki egyszerűen, mintha pehelykönnyű lennék, a vállára kapott és elkezdett befelé vinni. Úgy lógtam lefelé fejjel a pasas válláról, mint egy krumpliszsák.
— AZONNAL TEGYEN LE! — sikoltottam hangosan és ököllel verdestem a behemót hátát. Mondanom sem kell mindhiába, mert az az ember valósággal egy kőszikla volt.

— Rendben van John, vigye a kisasszonyt a szobájába, had készüljön el. Köszönöm. — hagyott ott bennünket Louis.
— Átkozott! — kiáltottam utána, de rám se hederített.
— Kérem nyugodjon meg kisasszony. — szólt John aki még mindig cipelt engem.
— Nyugodjak meg? Elraboltak, fogva tart az a beteg pasas! Mit képzelnek magukról?! — levegőm nem maradt annyira veszekedtem.

— Louis úr jó ember, maga is megfogja kedvelni, idő kérdése. — tett le a szobába mikor megérkeztünk. Mély lélegzetet vettem majd, kifújtam azt.
— Az a valaki aki hidegvérrel lelő embereket nem lehet jó ember, John. — néztem rá dacosan. Ő csak a fejét ingatta és magamra hagyott. Leroskadtam az ágyra és a kezeimbe temettem az arcom.

Erre szokták azt mondani, hogy cseberből vederbe estem?

***

Eltelt jó pár óra hossza, a nap már teljesen elbújt és előjött a fényes hold, kísérőivel a több millió csillagokkal. Beragyogták az egész fekete égboltot és valamilyen oknál fogva a szívem belesajdult. Az ablakban álltam, elhúzott függönnyel és csak csodáltam a kintlétet.

Régen szegény voltam de szabad. Most viszont próbálnak mindent megadni nekem és olya körülmények között „élek" amit még álmomban sem gondoltam volna. Viszont szabadságom az nincs.

Az agyam folyamatosan kattogott, mindenen. De legfőképpen a szüleimen, a testvéreimen és Sethen. Vajon miért történt mindez? És miért pont velem? Gondolom mindennek oka van...