Zafírkék

Tizenöt

15.Fejezet

Minden bizonnyal elszundíthattam, mert mire kinyitottam a szemem, teljes sötétségbe borult az ég. Az egyetlen fényforrás a holdból és az apró csillagokból származott. Megdörzsöltem a szemeimet és hirtelen úrrá tört rajtam a pánik.

Ott voltam egyedül, az éjszaka közepén, egy erdőben. Nagyot nyeltem és megpróbáltam kinyújtóztatni az elgémberedett végtagjaimat. Hűűű, jó sokáig alhattam! Gondoltam magamban. Körülnéztem és füleltem is, hogy nem-e hallok hangokat vagy ilyesmit. Szerencsére egy lélek sem járt arrafelé.

Óvatosan elkezdtem lemászni a fáról, ügyelve arra, hogy rá ne lépjek se egy ágra, se egy levélre, hogy nehogy zajt csapjak. A ruhámat feljebb húztam és marokra fogtam. Vettem egy mély lélegzetet és elindultam valamerre. Természetesen, ellentétes irányban azzal az úttal, amelyről jöttem.

Elég nehézkésen próbáltam lépkedni a vaksötétben, mezítláb, de muszáj volt tovább mennem. Egy tíz percet sétálhattam, mikor meghallottam egy hangot. Pontosabb egy férfi hangot.
— Én megnézem erre, te menj a másik irányba! — utasította a hang.
— Jól van. — egyezett bele egy másik. Basszameg!

A pánik úrrá tört rajtam, jobbra, balra forgattam a fejemet, hogy merre tudnék minél messzebb kerülni tőlük. De mielőtt elindulhattam volna, valaki félrehajtotta a hatalmas füveket és megállt előttem. Közvetlen előttem. A férfi hátrahőkölt ijedtében, majd közelebb hajolt. A hold megvilágította ismerős arcát. A szívem abban a pillanatban őrülten dobogni kezdett. Mikor Hunter rájött, hogy én vagyok az, aki vele szemben áll, életnagyságban, eltátotta a száját.

— Zafír? — hangja halk volt és reménykedő. A könnyeim eleredtek és pár lépés után már a karjaiban találtam magam. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem függne tőle. Újult erővel rázta a sírás a testemet és alig kaptam levegőt. Hunter nyugtatóan a hátamat simogatta és csitítgatott. Lágyan eltolt magától és két tenyerébe fogta az arcomat. Hüvelykujjával letörölte a könnyeimet.
— Istenem! Mi történt veled? Azt hittem meghaltál! — nyelt egy nagyot és könnyes szemmel nézett le rám. Megráztam a fejemet, nagy levegőt vettem, mert nem tudtam megszólalni.

— Elvittek magukkal Hunter! — nyöszörögtem neki. A bátyám összeráncolta a szemöldökét.
— Kicsodák? — fojtott hangja arról árulkodott, hogy ideges.
— Gideon emberei! Akik lelőtték Dalient és a többieket. Azt hittem...azt hittem...hogy...t-téged is....— dadogtam összevissza. Hunter a hátamat simogatta.
— Sss...kicsim. Jól vagyok, nincs semmi baj. — nyugtatott meg. Bólintottam és annyira hálás voltam Istennek és Jimmynek, aki ezek szerint nem ringatott hazugságba a bátyám életével kapcsolatban.— Bántottak? — gyorsan megráztam a fejemet.

— Nem, csak fogva tartottak, de ma megszöktem. — mondtam neki büszkén, mire csodálkozva pillantott rám.
— Szóval téged kellett megkeresnünk...— suttogta. Zavartan néztem rá.
— Mi? — hátrébb húzódtam és szemügyre vettem a ruháit. Még a sötétben és a könnyeimen keresztül is láttam, hogy ugyanazt az egyenruhát viseli mint Seth és a többi maffia embere. — Mi ez az egész Hunter? — néztem rá idegesen.

— Először is nyugodj meg. — sóhajtott egy hatalmasat. — Gyere velem, elmesélek mindent. — fogta meg a kezem, de én megmakacsoltam magam. Kérdőn nézett rám.
— Nem megyek vissza oda. — mondtam halkan. Hunter a hajába túrt.
— Zafír, nem bízol bennem? — a tekintete szomorú volt, nekem pedig a szívem belesajdult. Megfogtam a kezét és intettem, hogy menjünk.

Átvágtunk a füvön, majd Hunter megállt.
— Adam! — kiáltott egyet. Pár pillanat múlva jött egy hang.
— Megtaláltad? — kiáltott vissza a fiú. Hunter rám nézett. Gyorsan megráztam a fejem.
— Nem! De gyere vissza a kocsihoz! — adta ki az utasítást és engem is magával húzva, elvezetett egy fekete terepjáróhoz.

Hunter kinyitotta az anyósoldali ajtót és egy mozdulattal beültetett engem. A lábaim kilógtak az ülésről, ő pedig megállt velem szemben. A kezéért nyúltam és ő azonnal megfogta az enyémet. Behunytam a szemem és megszorítottam érdes tenyerét és hosszú ujjait. Uralkodtam magamon, hogy ne kapjon el a sírás.

— Minden rendben? Fura volt a hangod. — jött oda hozzánk Adam, aztán mikor megpillantott kidülledt a szeme. — Zafír? Te meg mit keresel itt? — kérdezte azonnal.
— Ő az aki után küldtek minket. — válaszolt helyettem a bátyám. Adam szemöldöke az égig szaladt.
— Mi? Az kizárt...miért lenne pont ő, mikor Zafír nem is volt o...— kezdte volna de elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy azon az este én is ott voltam velük a téren. — Basszus.

— Elmagyaráznátok mi folyik itt? — néztem rájuk. Ők egymásra néztek, majd Adam bólintott Hunter felé, hogy meséljen.
— Nem tudom mennyire emlékszel, de amikor betuszkoltalak a kocsiba azon az este, előrántottam a fegyveremet és rátámadtam Gideon embereire. — kezdte, én pedig bólintottam, mert ezzel tisztában voltam. — Nem sütöttem el egyetlen golyót sem, mert Adam megragadta a karomat és elvonszolt onnan, amilyen gyorsan csak tehette.
— Miért? — néztem Adamra.
— Mert én voltam a tégla. — mondta egyszerűen, én pedig a szám elé kaptam a kezem.

— Figyelj Zafír, az amit Gideonról és a maffiákról mondtak nekünk, az mind hazugság! — fordult felém Hunter.
— Hazugság? — húztam el a számat. — Hunter nézz már ránk! Engem elraboltak, fogva tartottak, téged pedig...
— Nekem munkát ajánlottak, kiképeznek. Normálisan eszem! A családomat pénzzel támogatom! — vágott a szavaimba. A könnyek újra utat törtek maguknak a szememből.
— Anya és apa? Hogy vannak? És mi van Carlossal? És Melda? — rántottam közelebb Huntert.
— Minden rendben velük, ne aggódj. Nézd Zafír, Gideon nem ellenség. Tudod ki volt az ellenség? — nézett rám. Óvatosan megráztam a fejem. — Russel király. — mondta halkan.

— Ez képtelenség! — csattantam fel. — Russel király idejében nem voltak árvák, nem voltak nincstelen emberek, ha ő még élne, nekünk sem kellene nélkülöznünk! — Hunter a fejét rázta.
— Én is pontosan ezt hittem!
— Miért csak hitted? Miért beszélsz múlt időben, Hunter? — a hangom megbicsaklott.
— Russel király, azért építetett iskolát és azért járatta a népe összes lakosát oda, hogy minden embernek átmossa az agyát és így manipulálja őket! Kérdezz meg pár gyereket vagy esetleg felnőttet, akiket tanítottak! Mindegyik isteníteni fogja a nagy Russel királyt! Semmi értelemeset nem tanítottak nekik, csak azt, hogy hogyan vessék alá magukat Russelnek! — magyarázta indulatosan.

A torkomon akadtak a szavak. Nem tudtam, hogy igaz-e amit mond.
— És mi van azzal, hogy Gideon emberei megölték a barátodat, Dalient? Meg a többi fiatal fiút? Már elfelejtetted? És azok az árva kisgyerekek, akik elloptak egy paradicsomot mert éheztek? Börtönbe záratta őket! Arról nem is beszélve, hogy a tizennyolc éves fiatal fiúkat kivégezteti! Elszakítja őket a családjaiktól örökre!— kiáltottam torkom szakadtából.
— Félre informáltak benneteket, Zafír. Higgy nekem! — lépett közelebb Adam.
— Miért kellene neked hinnem? Hiszen te elárultad a csapatodat! Csak egy beépített ember voltál, aki minden titkos információt továbbított Gideonnak!
— Lehetséges, de minden a jó célt szolgálta. Hagyd, hogy megmagyarázzuk neked, hogy te is megértsd! — felemeltem a kezemet, hogy fejezze be.

— Eleget hallottam. Az én agyamat nem fogjátok átmosni, mint az övét. — mutattam a bátyámra, aki felmordult.
— Önfejű vagy és makacs, még mindig! — mondta nekem. Szomorúan elmosolyodtam.
— Én viszont rád sem ismerek. Hol a bátyám, Hunter?
— Itt áll előtted.
— Nem, ez nem ő.
— De igen, Zafír. Ha tetszik, ha nem ez én vagyok. Nem változtam semmit, ugyanaz az ember vagyok akit utoljára láttál. Csak most már tisztában vagyok a dolgokkal. — nem tudtam válaszolni neki, a szívemben haragot és csalódottságot éreztem.

— És most mi lesz? Visszavisztek abba a börtönbe? — kérdeztem gúnyosan, egyikről a másikra nézve.
— Muszáj. — bökte ki Adam.
— Miért lenne muszáj? Majd azt mondjátok, hogy nem találtatok meg. Egyébként is, ki adta ki a parancsot a keresésemre? — kérdeztem idegesen. Egymásra néztek, majd ismét rám.
— Seth parancsnok. — válaszolták tökéletesen egyszerre.