Zafírkék

Kettő

2. Fejezet

A szüleim, és az öcsém is nagyon örültek, hogy tudtam hazavinni élelmet.
— Gyere kicsim egyél velünk! Óh Uram áld meg az én drága jó gyermekeimet s minket és ezt a kenyeret amelyet az asztalunkra teremtettél! — hunyta le a szemeit anyám, miközben felszentelte a kenyeret.
— Ámen! — mondta mindenki egyszerre.
— Nem tehetem, sietnem kell vissza a munkába, már így is késésben vagyok. — magyaráztam, miközben ittam egy pohár vizet.
— Hogy érted, hogy késésben? Hiszen csak most értél haza! — ráncolta a szemöldökét Carlos.
— Vittem egy kenyeret Hunternek is a kovácsműhelybe. — válaszoltam, mire csend telepedett ránk, csak anya szisszent fel.
— Jól vagy Magda? — tette a kezét apám anya vállára.
— Jól vagyok. — mondta tömören anyu. Mindig így reagált, ha a bátyám szóba került.
— Mikor végzel ma? — kérdezte Carlos tőlem.
— Attól függ kispajtás, hogy meddig tart eladni a kenyereket. De ha sokáig itt időzöm kihűlnek és senki nem fogja megvenni őket. — mondtam és az ajtóhoz is léptem. — Nemsokára jövök. — azzal kiléptem a meleg júliusi levegőre vissza sem nézve a családom többi tagjára.

Három óra alatt sikerült eladnom az összes kenyeret, úgy, hogy egy sem maradt. Ahogy végignéztem az üres kocsin, amiből nemrég szedtem ki a morzsákat, arra gondoltam, hogy milyen jól jött, hogy reggel kaptam Lídiától kenyeret, mert most üres gyomorral kellett volna lefeküdnünk.
— Készen vagyok, asszonyom. — mondtam Lídiának és átadtam a kis borítékban lévő pénzt és a kocsit a felhajtójukra toltam.
— Óh, de ügyes vagy Zafír! Sikerült mindet eladni? — kérdezte, miközben átszámolta a pénzt és megbizonyosodott róla, hogy nem hiányzik belőle egy cent sem.
— Igen, ma elég sokan vásároltak. — bólintottam felé.
— Remek! Ez meg is van, tessék ez a tiéd. — fizetett ki és a kezembe nyomta a pénzt.
— Köszönöm Lídia! Holnap találkozunk! — búcsúztam el, ő pedig intett, majd befelé kezdte tolni az üres kocsit.

Pár saroknyira laktunk egymástól, így nem kellett volna sokat gyalogolnom, de inkább a város felé vetettem az irányt. Muszáj volt vennem Meldának pelenkát és még valami vacsorának valót is.

— Hé! Zafír! — kiáltott utánam egy hang mikor megálltam az egyik zöldséges standnál. Körbe fordultam de a tömegtől nem láttam, hogy ki lehet az. — Hahó! Itt mögötted! — integetett egy kéz. Dalien Cross volt az, a fiú, aki fülig szerelmes volt belém. És történetesen a bátyám legjobb barátja is.
— Ööö szia Dalien! — intettem mikor odalépett mellém.
— Már egy ideje kiabáltam neked, de nem hallottad. — mosolygott rám kedvesen. Dalien sokkal alacsonyabb volt mint Hunter. A bátyám százkilencven centi volt, vékony, de mégis izmos, míg a barátja olyan százhetvenöt mint én és szálkás testalkatú. Szőke haja göndören keretezte az arcát, a válláig ért ehhez pedig hűvös kék szempár és hófehér bőr társult. Kétség kívül nagyon helyes fiú volt. Amivel sajnos tisztában is volt.

— A tömeg miatt biztosan. — mondtam és az eladóhoz fordultam, hogy kérjek tőle két paradicsomot és egy paprikát.
— Semmi gond, minek a zöldség? Főzni fogsz? — kérdezte Dalien. Bólintottam.
— Igen, valamit összedobok vacsorára. — Dalien a gazdagok közé tartozott. A családja jól élt, sőt nagyon jól, de ez nem mentette fel őket az alól, hogy neki ne kelljen bevonulnia holnap. — Te mit keresel itt? Nem a holnapra kellene készülnöd?— kérdeztem és tovább indultam, hogy vegyek pelenkát a húgomnak.
— Hunterért indultam a műhelybe csak megláttalak és gondoltam köszönök. — magyarázta.
— Áh értem, de miért mész a bátyámhoz?
— Mert ma lenézünk a térre pár sráccal, tudod, utolsó este, egy kis buli. — vonta meg a vállait. Megállt a levegőben kinyújtott kezem, amiben a pelenka volt amit akkor fizettem ki éppen.

Azt hittem a bátyám velünk tölti az utolsó estét, nem pedig a barátaival! — Minden rendben? Ha van kedved gyere velünk! — mondta Dalien. Legszívesebben pofon vágtam volna a pelenkával, de uralkodtam magamon és próbáltam legyűrni az idegességemet.
— Rendben van. — nyeltem egy nagyot. Dalien arca felragyogott.
— Szuper! Akkor beszélek Hunterrel és megmondod hányra menjek érted.
— Ne! Ne szólj Hunternek! Legyen meglepetés és gyere értem nyolcra. — néztem rá. Még csak az kéne, hogy a bátyámnak elmondja, hogy ott leszek! Gideon emberei este mindig járőröznek és bárki valami illegálisat csinál, azonnal elviszik. Nem engedné, hogy velük tartsak. Nekem viszont mellette kell lennem, ha Hunter valami őrültséget csinál és hamarabb elviszik, akkor én abba belehalok. És nem mellesleg vele akartam tölteni az estét.

— Na akkor ezt meg is beszéltük. Nyolcra ott vagyok érted. Van valamire szükséged? Nyugodtan válassz magadnak valamit, én állom! — mosolygott rám flörtölősen. Megálltam, hogy a szemem forgassam. Az ilyen gazdag fiúkkal mindig csak a baj van! Ha elfogadsz tőlük valamit, garantáltan követelőzni fognak rajtad, csak nem azért, hogy pénzzel fizess nekik.
— Nem köszönöm, megvan minden. Akkor este találkozunk. — köszöntem el gyorsan és tovább indultam, hogy vegyek még pár hozzávalót a leveshez, ami még kifutja a pár centemből.

Hazaérve, semmi máson nem kattogott az agyam, csak azon, hogy Hunter vajon miért csinálja ezt? Miért akarja a barátaival ezt az estét, miközben a családjával kellene lennie.
— Minden rendben? — kérdezte anya, amikor a zöldségeket aprította össze a leveshez.
— Persze, miért? — fordultam felé és a karomban alvó Melda haját simogattam.
— Nagyon elgondolkoztál, a bátyádról van szó, igaz? — kérdezte halkan.
— Szerintem mindnyájan csak rajta gondolkodunk napok óta.
— Igazad van. De talán csak bíznunk kéne benne. — felengedte a zöldségeket vízzel és a megviselt kályhánkra helyezte a fazekat.

— Lefektetem Meldát. — mondtam és bementem a szobánkba. Óvatosan letettem a húgomat és betakargattam. Nyomtam egy puszit az arcára és megsimogattam kis kezecskéit. — Megígérem neked, hogy jobb életed lesz. — suttogtam neki. Talán csak képzeltem, vagy tényleg megtörtént, de Melda aprócska szája mosolyra húzódott egy pillanat erejéig.

Ahogy Daliennel megbeszéltem, nyolcra jött értem.
— Miért van itt Hunter barátja? És hol a bátyád? — kérdezte apa, amikor felvettem az egyik elnyúlt, fekete púlóverét, mert már kezdett hűvös lenni oda kint.
— Kimegyünk a térre, páran beszélgetni. A fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy ezt az estét együtt tölthessék. Hunter is ott van. — magyaráztam és reméltem, hogy elengednek.
— Nem a családjával kellene lennie Hunternek?! Ma még csak az orrát sem ütötte haza! — emelte fel a hangját anya. Nyeltem egy nagyot.
— Nem szólhatunk bele, felnőtt férfi. Valamiért így döntött. Tiszteletben kell tartanunk. — mondtam halkan.
— Igaza van Zafírnak. — felém fordult apa. — Kislányom, menj és legyél vele! Ne kerüljetek bajba és kérlek ne maradjatok olyan sokáig! — szeme üveges lett és én szó nélkül hozzájuk léptem és átkaroltam őt és anyát.
— Ne aggódjatok, minden rendben lesz. — suttogtam nekik, majd kiléptem a házból. Házból? Inkább viskóból!

— Szia szépségem! — köszöntött Dalien amikor beszálltam a vadonatúj luxus autójába. Kicsit fészkelődni kezdtem mert úgy éreztem, hogy rongyos ruháimban és kócos hajammal nagyon nem illek oda.
— Szia Dalien, indulunk? — sürgettem meg.
— De sietős vagy! — nevetett rám, majd pár pillanat múlva elindult. — Bár megértem, utolsó nap, ki akarod élvezni a bátyád társaságát. — bólintott és valami megváltozott a tekintetében. Még a sötétben is láttam, hogy könnybe lábadt a szeme.

Megérintettem a karját, mire halványan rám mosolygott.
— Minden rendben lesz, ugye tudod? — megszorította a kezemet és bólintott.
— Azok a vademberek nem tudják, hogy mire készülünk. — mondta, mire felszaladt a szemöldököm.
— Mármint kik?
— Mi! A bandánk, Zafír. Nem tudják, hogy kiket visznek most be. Ezért gyülekezünk ma este össze. Felvesszük velük a harcot. — magyarázta.
— De...nekik fegyvereik vannak! — a szemem valóságosan kidülledt.
— Ne mondd el senkinek...de én is szereztem párat magunknak. Csak a biztonság kedvéért. — mosolygott, de a mozdulatain látszott, hogy ideges. Jaj ne Hunter! Mibe keveredtél?