Zafírkék

Huszonkilenc

29. Fejezet

— Tényleg hálásan köszönök neked mindent. — mondtam neki mikor visszaértünk az otthonához és kiszálltunk az autóból.

— Mondtam már, nem tartozol köszönettel. Szívesen tettem. — a tenyerét a hátamra csúsztatta és úgy kísért el a bejárati ajtóig.

Nem tudtam mi mást mondhatnék neki, így hát csendben maradtam. A hatalmas hal közepén megállt és én is így tettem.
— El kell intéznem még pár dolgot, de szeretném ha velem vacsoráznál az este. — nézett mélyen a szemembe.

Tudtam, hogy mit akar az estétől. Hogy is felejthettem volna el?
— Rendben van. Akkor majd vacsoránál. — köszöntem el tőle. Vagyis akartam, mert nemes egyszerűséggel visszahúzott magához. Kérdőn néztem rá.

— Nem felejtettél el valamit? — pillantott a számra. Nyeltem egy nagyot és gyorsan átgondoltam, mi is lehet az ami teljesen kiment a fejemből.

— Nem hinném. — vontam meg a vállaimat.
— Csókolj meg. — mondta ki egyszerűen, nekem pedig az arcom lángba borult.
— Hogy mi? — a térdem remegni kezdett mint a kocsonya és félő volt, hogy ott helyben összeesem.

— Jól hallottad. Gyerünk bébi. — mondta halk szexi hangon. Körbenéztem a tágas térben és semmilyen szempontból sem lett volna ez helyes.
— Nem. — nyögtem ki végül.

Az égnek emelte a tekintetét, majd egy gyors és határozott mozdulattal, magához vonta az arcomat, a száját pedig az enyémre szorította. Bármennyire is ellen akartam állni, nem tudtam. Teljesen magával ragadott a finom, puha ajka, ami ütemesen mozgott az enyémmel együtt.

— Jobban teszed, ha önszántadból odaadod nekem magad, ha megkívánlak. — bökött aranyosan az orromra. Elhúzódtam tőle és rosszállóan a fejemet ingatva elindultam a szobám felé. Elnézést, nyelvbotlás, a szoba felé.

***

Amíg egyedül voltam, volt időm átgondolni a dolgokat és arra jutottam, hogy ha Louis ma megkéri a kezemet, ami minden bizonnyal így is lesz. Az lenne a jó döntés ha igent mondanék. Mert ahogy ő is fogalmazott; ha nem mondok igent, akkor nem lesz ennyire kedves. Ami annyit tesz, hogy nem lesz ilyen jó dolgom itt.

Lássuk csak, szenvedésből kaptam eleget, már magában ez is egy ok, hogy igent mondjak. De ha ez még nem lenne elég, akkor ott van az is, hogy a szüleim tőle kapnak támogatást. Apa beteg, szüksége van az oxigénpalackra és az orvos mindennapos látogatására. Plusz a gyógyszerek és minden más ami szükséges.

Mivel apa a családfő, és se én, sem Hunter nem vagyunk már ott, senki nem tud pénzt keresni. Ergo nincs élelmük, de ezt is, mint mostanában mindent Louis megoldotta.

Nem volt más kiút ebből az egész helyzetből, minthogy igent kell mondanom Louisnak. És csak reménykedhetek benne, hogy majd ő is rájön: mi nem egymáshoz valóak vagyunk.

Nem sokkal később eljött az este, tehát a vacsora ideje. Egy egyszerű fehér ruhát szedtem elő a szekrényemből, hozzáillő fehér magassarkúval. Feldobtam egy kis sminket és a tükörbe nézve magam, próbáltam megcsinálni a hajamat. Ami borzalmasan kezelhetetlen volt.

Hirtelen ötlettől vezérelve, előkaptam az ollót a fiókból és kézbe fogtam pár tincset. Na most, a fodrászi tudásom egyenlő a nullával, ezért is szólalt meg a fejemben az ésszerűhang, hogy bízzam inkább másra a feladatot.

Felpattantam a fésülködő asztaltól és feltéptem az ajtómat. Kettőt kiáltottam és Renata bukkant fel a folyosó végén.
— Minden rendben kisasszony? — szólt aggodalmas arccal.
— Igen, minden rendben, tudna jönni egy pár pillanatra? — kérdeztem tőle.
— Természetesen asszonyom. — és azzal a lendülettel már el is indult felém.