Zafírkék

Huszonhét

27. Fejezet

— Most aztán véged kislány...— Gideon a földre tepert és rám nehezedett undorító testével.
— Engedj el! — sikoltottam minden erőmmel, de nem volt értelme. Egyedül voltunk és nem tehettem semmit. Senki nem fogja megtudni, hogy megerőszakolt. Ha pedig megöl a hullámat sem láthatja senki. Eltünteti a nyomokat.

— Fogd be a szádat te mocskos kis kurva. A fiamat akartad behálózni? — fröcsögte az arcomba és mindenegyes szava után köpködte a nyálát.
— Rohadj meg! — elfogyott a levegőm. Oxigén után kapkodtam és úgy éreztem, hogy azon nyomban összenyomnak.

— Engedd el a lányomat te mocskos féreg! — apa? Mit keres itt apa?

Valaki lerántotta rólam Gideont és ő a falhoz csapódott.
— Ez nagy hiba volt öreg! — nevetett gúnyosan az a betegállat.
— Apa menj el! — kiáltottam rá, mert észrevettem, hogy Gideon keze a fegyverén pihen a jobb oldalán. Le fogja lőni...

— Nem megyek innen sehová nélküled Zafír! Gyere! — ahogy e szavak elhagyták a száját, eldördült egy lövés. Apám a földre esett és kísértetiesen hasonló vértócsában feküdt mint Dalien.
— Neee!
— Ugyan már te kis ringyó, apád volt az első áldozat, de még vannak egy páran. Hidd el nekem, senki nem fog tudni segíteni rajtad. — nevetett gonoszul Gideon.

Hirtelen kinyitottam a szemem és az ablakon beáradó hajnali fénytől azonnal visszaestem a valóságba. A mellkasom rettenetesen gyorsan emelkedett és süllyedt. Az egész testem verejtékben úszott.

Feltápászkodtam és az ajtóhoz rohantam. Szükségem volt valamire, vagy inkább valakire. Az ajtóm meglepő módon zárva volt. Nem gondolkoztam a dolgokon sokat, dörömbölni kezdtem rajta. Torkom szakadtából kiabáltam és reménykedtem benne, hogy valaki meghall.

Egy örökkévalóság múlva, az ajtóm zárja kattant. Hátrébb léptem tőle és vártam, hogy ki az.
— Mi a baj kisasszony? — Renata állt előttem, köntösben és álmos szemekkel.
— Kérem, kérem...— nem tudtam megszólalni annyira magával ragadott az érzés, hogy egyedül vagyok.

— Jöjjön kedves, üljön le. Nincs semmi baj, azonnal szólunk Louis úrnak. — fogta meg gyengéden a kezeimet és az ágyhoz vezetett.
— Kérem, siessen. — néztem rá kétségbeesetten.
— Jack! — kiáltott ki Renata a nyitott ajtón. Pár pillanat múlva Jack állt meg az ajtóküszöbön.

— Igen? Mi történt? — mért végig minket.
— Azonnal szólj Louis úrnak! A hölgy rosszul van. — adta ki az utasítást Renata. Jack csak bólintott és ismét eltűnt.
— Nyugodjon meg. — simogatta a kézfejemet Renata. Tudom, hogy segíteni próbált ezzel, de nekem több kellett. A családom kellett. És ezt szándékomban állt megosztani Louissal.

Nem sokkal később lépteket hallottunk közeledni az ajtóhoz. Renata azonnal felpattant és fogadta Louist. Aki mondhatom, nem igazán repesett az örömtől. A tekintete rideg volt. Azonnal megbántam, hogy kértem keltsék fel.
— Mi történt? — jött oda hozzám.
— Beszélhetnénk kettesben? — néztem rá reménykedve. Semmi kedvem nem volt, hogy megosszam a személyes dolgaimat másokkal. Így is elég nagy teher, hogy Louisnak, egy szintén idegennek kell beszámolnom ezekről.

— Elmehetnek. Köszönöm, hogy szóltak a hölgy érdekében. Ha máskor is ilyesmi történik, ne habozzanak felkelteni. — mondta nekik Louis.
— Természetesen uram, engedelmével. — mondták teljesen egyszerre és az ajtót bezárva el is mentek.
— Elmondod mi történt? — simított végig a hátamon Louis.

A tekintete már nem volt annyira rideg, mint az előbb.
— Tudom, hogy gyerekesen fog hangzani de...rosszat álmodtam. — néztem rá kétkedve. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni.
— Ez nem gyerekes, mindenkinek vannak sajnos démonjai, és van hogy ezek a démonok az álmainkba férkőznek. Mit álmodtál?

Az érintésétől, ahogy folyton simogatott, majdnem elolvadtam ott. Már hűlt helye volt az előbbi félelmemnek és rossz érzésemnek.
— Azt álmodtam, hogy megölték az apámat. — figyeltem a reakcióját. Semmi. Ez a pasas egy rejtett könyv.
— Emlékszel rá ki tette? — kérdezte őszinte érdeklődéssel.
— Gideon volt...azt hiszem ez egy üzenet lehetett. Mármint, jó, kissé furán hangzik de...úgy érzem, hogy a szüleimmel történt valami és nincsenek biztonságban. — magyaráztam kicsit akadozva.

Louis nem szólt semmit, csak bólintott. Egyetértett velem. És ténylegesen őszintének is tűnt. Ahogy a szemeibe elvesztem és ő csak simogatta a hátamat jólesően, úgy éreztem, kész vége.

Nem is gondoltam át mit teszek, csak fogtam és magamhoz húztam őt, ajkaimat pedig az övére tapasztottam. Nem csókolt vissza először, éreztem, hogy megfeszült. Azonnal elhúzódtam.
— Én, saj...— mondtam volna ki, de Louis az arcomra simította a tenyerét és magához vont. A szánk ismét találkozott és a legszebb táncot járták együtt. Azt hittem nem tud senki jobban csókolni mint Seth, hát itt volt a bizonyíték, hogy de.

A nyelve végigsimított alsó ajkamon, én pedig bebocsátást engedtem neki. Egyre jobban belemerültünk a csókunkba, olyannyira, hogy azt vettem észre, hogy én az ágyon fekszem, Louis pedig rajtam. Nem nehezedett rám, tartotta magát, de én még közelebb akartam érezni magamhoz.

Átkaroltam a derekát és a fenekébe markoltam. Felmordult az érintésre és pillanatokon belül hozzám préselte magát. Pont ott ahol szerettem volna.
— Le kell állnunk. — mondta csókolózás közben.
— Nem akarok leállni. — nyögtem, miközben a szája a nyakamra vándorolt és teljességgel bebarangolt.
— Azt akarom, hogy az első különleges legyen számodra. Mindent megérdemelsz bébi. — a szavaitól még jobban izgalomba jöttem és felemeltem a csípőmet, hogy hozzádörgöljem magam.

Hirtelen kezeivel lenyomott az ágyra, megakadályozva, hogy tovább mozogjak. Fölém magasodott és mélyen a szemembe nézett.
— Le kell állnunk. — mondta keményen, de a szeme mást mondott. Valósággal tűzben égett.
— Rendben van. — egyeztem bele, mert nem akartam a kis telhetetlen ribanc lenni.
— És mielőtt elméleteket gyártasz, hogy biztos azért, mert nem kívánlak, nem. Csak megakarom neked adni azt, amit megérdemelsz. — nyomott lassú csókot a homlokomra.

— Megértettem. — bólintottam kissé csalódottan. Louis feltápászkodott rólam és az ajtó felé indult. — Várj! — szóltam azonnal utána.
— Igen? — nézett rám vissza.
— Nem maradnál itt velem? Csak ma este. Félek, hogy újra rosszat álmodok. — néztem rá könyörögve.
— Nem is tudom, viselkedsz? — csipkelődött. A szemem forgattam és megpaskoltam magam mellett az ágyat.

— Jó kislány leszek, ígérem. — tettem a kezemet a szívemre. Louis lassan felém sétált, férfiasan mégis nemességgel, amitől újra feléledt bennem a vágy.

Louis sunyi mosollyal feküdt le mellém.
— Min mosolyogsz? — löktem meg a vállát játékosan, és hagytam hogy maga mellé húzzon, így a fejem a mellkasán pihent.
— Semmin. — mondta gyorsan.
— Na,!mondd el! Kérlek! — nógattam.
— Csak vicces, hogy nyíltan csorgatod rám a nyálad és ebből semmit sem veszel észre. — kuncogott amitől én is nevetni kezdtem.

Az utolsó emlékem, mielőtt a szemem lecsukódott és mély álomba merültem, hogy Louis a hajamat simogatja és kedves szavakat mondogat.