Zafírkék

Hat

6.Fejezet

Bár a testem tiszta lett, a lelkem nem részesült ebben. Az elmémről már nem is beszélve. Seth betartotta amit ígért és tényleg nem fordult meg egyszer sem, csak akkor, mikor megláttam a szekrény legfelső részén a kis kosarat, benne a fehérneműkkel és megkértem, hogy vegye le nekem. Törölközőbe csavart testemre rá sem pillantott, ami miatt biztonság érzés fogott el vele kapcsolatban. De ezt gyorsan kitöröltem a fejemből, mert eszembe jutott, hogy ez a férfi, aki olyan kedves most velem, pont ugyan az az ember, aki tegnap este lemészárolt pár fiatal fiút. Köztük Dalient is.

Felöltöztem, és hálistennek a ruha tökéletesen illett rám. Felvettem egy fehér zoknit is, mert cipőm az nem volt, a hajamat pedig vizesen hagytam, hogy majd idővel hullámosra száradjon. Belenéztem a tükörbe és nyugtáztam magamban, hogy annyira nem is nézek ki rosszul. Zafírkék szemem csak úgy csillogott, az ajkaim rózsaszínűen ragyogtak, nem voltak kiszáradva. A karikák a szemem alatt halványabbnak tűntek. Biztosan az altató miatt. Bár a bőröm eléggé sápadt volt, de ehhez már hozzászoktam.

— Készen vagy? — kérdezte Seth egyik lábáról a másikra állva.
— Kész vagyok. — mondtam és lesimítottam a ruhát. Megfordult és az arca kifejezéstelen maradt. Nem tudtam róla leolvasni semmi egyebet, mint a közömbösséget. De az álkapcsát összeszorította és úgy bólintott.
— Rendben, gyere, enned kell. — mondta parancsolóan.
— Ugye tudod, hogy nem vagyok kutya? — forgattam meg a szemem amikor kiterelt a fürdőből.
— Miért mondod ezt? — kérdezte rám sem nézve, elkapta a karomat és úgy vitt tovább a folyosón, le a hatalmas lépcsőn.
— Pontosan ezért! Nem kell sétáltatnod! Tudok járni! A parancsaidról meg nem is beszélve! — rángattam meg a karomat.
— Ez a dolgom, vigyázni rád és semmiképpen sem szem elől téveszteni. — morogta. — Ne merd mégegyszer forgatni a szemed Zafír! — figyelmeztetett. Pedig nem is láthatta.

Behúzott nyakkal mentem utána egyenest egy hatalmas étkezőbe. Egy hosszú asztal, körülötte királyi székekkel a terem közepén várt.
— Ti is itt szoktatok enni? — oké ez hülye kérdés volt. Nyilván...
— Igen, mindannyian. — bólintott Seth és kihúzott nekem egy széket. Ellenkezni akartam, nem szerettem volna elfogadni tőlük semmit. Legfőképpen nem ételt. De annyira ki voltam éhezve, hogy nem tudtam nemet mondani.
— Margaret mindjárt hozza a levest. — mondta és helyet foglalt a mellettem lévő széken.
— Milyen leves? — kérdeztem, pont akkor mikor az említett hölgy, Margaret letett elém egy tál gőzölgő akármit. Levest. Minden bizonnyal.
— Ez kicsikém egy erősítő zöldség leves. Telis tele vitaminokkal. Ami látom, hogy rád fér! Félre ne érts drágaságom, gyönyörű vagy és bárcsak olyan csinos lehetnék mint te! — a szavai őszintének tűntek, ezért zavaromban a hajamat kezdtem piszkálni, ami már félig száraz volt. — Az erő azért kell, hogy belsőleg erősebbé tegyen. Hallottam mi történt veled bogaram, és nagyon sajnálom. — mondta halkan, én pedig bólintottam.

— Hogy ízlik? — kérdezte egy idő után Seth. Végig nézte, ahogyan kanalazom és a számhoz emelem a levest, majd halk nyögés kíséretében lenyelem. Annyira finom volt!
— Ez mennyei! De ha így bámulsz rám, nem fogom tudni nyugodtan megenni. Ne nézz! — ripakodtam rá, mire halvány mosoly jelent meg az amúgy mindig komoly arcán. — Hű! Mondd csak, jól látok? Az ott egy mosoly? — hunyorítottam a szememmel az ajkára fókuszálva, mintha csak nem látnék jól.
— Ne dramatizálj! — parancsolta rám, de láttam a szemén, hogy jól szórakozik.
— Te mindig megmondod a tuti? — lapátoltam még egy adag levest a számba. Próbáltam lassan enni, hogy ne tűnjek annyira mohónak, de nagyon kellett magamon uralkodni. Legszívesebben az egész tállal a számba borítottam volna.

— Miről beszélsz? — kérdezte zavarodottan.
— A barátnőd hogy képes elviselni, így hogy mindig parancsolgatsz? — kérdeztem gúnyosan. Kicsit fészkelődött, majd kerülte a tekintetem.
— Nem fogom a magánéleti dolgaimat veled megbeszélni. Most pedig egyél! — morogta. Letettem a kanalat és keresztbe fontam a karjaimat a mellem előtt. Seth felvonta a szemöldökét.
— Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! — néztem vele farkasszemet. Az égnek emelte a tekintetét, mintha csak teher lennék a vállain. Újra rám nézett.
— Enned kell Zafír! — mondta ismét, lassabban.
— Nem fogok.
— De igen.
— De nem.
— Fogd meg a kanalat és edd a levest!
— Ne parancsolgass!
— Ez a dolgom!
— Komolyan? Ez a dolgod? Eddig nem ezt mondtad!
— Miért mit mondtam?
— Azt, hogy szemmel kell tartanod. Nem vagy se az apám, sem senkim, aki parancsokat osztogathat nekem! — csattantam fel. Seth szóra nyitotta a száját de egy másik hang közbeszólt a hátunk mögül.